Gyermeki kacaj
-A játék folytatódik-

Kagome arcát elöntötték a sós buborékok keserűen csorogva le az állára, melyen megremegtek rázkódó vállai miatt, majd belemartak a földre és kínos harmatot varázsoltak a
növényekre. A lány Inuyashára tekintett derengő szemeivel, miközben ujjaival kaparni kezdte a földet. A fiú elterülten feküdt a földön. Teste alatt fekete vértócsa hízott az ujjai közt bugyogba sárrá változtatva földet, miközben csillogás nélküli, fakó szemeivel Kagoméra és azon túlra tekintett. Eközben a kislány hatalmas, rózsaszínes szemei alattomos, játékos hunyorgással eltorzultak, apró ajkai pedig csalódott mosolyra húzódtak fel:
-Már nem isz él? Micsoda calódás...
Kagome szája eltorzult a dühtől, kezei pedig görcsös  fájdalomtól hátra kaptak nyílért. A kislány haja meglobogott, mire Kagome kezében a fegyver recsegve kettétört:
-Arise babáji nem szolhatnak vissza. Azt teszik amit akarok. Nem teccik?
Kagome ökölbe szorította kezét, teste egyre vadabbul kezdett rázkódni, mikor újra a fiúra tekintett. Inuyasha ujjai hirtelen megmozdultak, ajkai pedig érthetetlen beszédre nyíltak ki, miközben furcsa, fakó tekintetével a lányra nézett, kinek szemeiből hatalmas könnycsepp dagadt ki és csöppent rá a földre.  Arise gonoszul elmosolyodott, szemei kigúbadtak, pupillája
pedig összeszűkült. Haja megcsapta a levegőt, miközben testét furcsa derengés öntötte el:
-Unalmasok vagytok.-azzal süvítve valami gonosz roham öntötte el a levegőt, mely folyamán a föld elráncosodott az útjában lévő fadarabok pedig őrült vadsággal szétrobbantak.
Kagome megérzett valamit a torkán, mi miatt megrebbent tekintete. Arisa hatalmas, elégedett szemei mint a lufik, dudorodtak ki tükrözve szenvedő lányt:
-Pápá...
Hirtelen Kagome előre tett egy lépést. Arise szemei megrebbentek, pupillája meglepetten felvillant, miközben szája kisimult, majd halványal eltorzult a dühtől. Kagome tett egy újabb lépést és lerántotta magáról a fojtogató árt. Teste körül tiszta aura villant fel. A kislány tekintete inkább zavart volt, mint dühös, remegett a kérdésektől:
-Ennek a babának nagy szelemi ereje van. Nem tom megfogni. Mi ő?
Hirtelen Arisa tekintete vörössé vált és újra elmosolygott:
-Hah, egy papnö. De ezt nem fogod tulélni...-emelkedett fel néhány fadarab, mik fenyegetően eltakarták a napot. Hirtelen Arisa haja oldalt az arcába csapott, mi miatt be kellett csuknia a szemeit. A fadarabok őrvénylő lyukban tűntek el és váltak semmivé. Hirtelen Kirara vágtatott le az égből, rajta Sango kiáltott fel kétségbeesetten:
-Inuyasha! Kagome!
Arisa rátekintett Mirokura, kinek a szélörvénye elnyelte a fadarabokat, majd fenyegetően elmosolygott:
-Ezt megbánod...-azzal haja szétterült a levegőben. Miroku arcára kétségbeesett döbbenet ült ki, amint a keze akarata ellenére arca fele kezdett fordulni és fülét megcsapta a szélörvény robajló hangja, melynek viharban meghallotta apja és nagyapja halálos üvöltését, melyet
felemésztett a feketeség. A szerzetes szemei elkerekedtek:
-Irányít...Mindjárt elnyelem saját magam...-próbálta eltaszítani magától saját tenyerét.
Arisa kacagni kezdett. Kagome kezei reflexszerűen a föld fele csaptak és egy kis követ ragadtak meg. Nem volt ideje a gondolkodásra, cselekednie kellett. A kis bestia most nem figyelt rá. Arisa elengedte Mirokut, ki gyorsan elzárta az örvényt és lihegve, verejtékektől csillogó arccal Sagora tekintett, ki felsegítette Kirara hátára Kagome és az eszméletlen Inuyasha mellé. A kislány szemei fájdalmasan becsukódtak, amint sírni kezdett és szipogó, dühös hangjával betöltötte a levegőt. Teste körül derengeni kezdett a pusztító erő egyre hízva.
Szemhélyai eltaszították egymást és a könnyek mögül a kezén lévő horzsolásra tekintett, mit a kő okozott neki, majd összeszűkült pupiláját a menekülők fele kapta. A csapat hátát dübörgés rázta meg és mikor az őrjöngő zajjal dacolva hátra tekintettek megpillantották a széttépett és felrobbant erdőt, melynek fái eldeformálódva beleolvadtak a földbe.
Sango meglepetten suttogni kezdett:
-Miféle őrült erő ez? Szerencsénk volt, hogy kikerültünk ennek a szelemnek a karmai közül.
-Nem szellem volt...-suttogta kagome miközben magához szorította az eszmélezlen Inuyashát ében hajszálaival betakarva sebeit-Ember volt...
-Én sem éreztem szellem jelenlétét. Mégis, hogy történhetett meg?-tekitett le Miroku a pusztulásra.
-Egy kis kődarab állította meg. Tehetetlenségemben azt vágtam hozzá. És fájt neki...Nem hinném hogy egy szellemmel szemben hatásos lett volna ez.
-Miféle ember az, akinek ilyen borzalmasan nagy szelemi ereje van?
-Babának tekintett minket...
-Hogy?
-Te képes lennél végezni vele?
Miroku nem válaszolt.
-Inuyasha sem tudott vele. Nem egy kislány testébe bújt szellemről van szó. A nagy kérdés, hogy képes lennél-e meglátni azt, ami mögötte rejtőzik, elfelejteni azt, hogy mi ő és végezni vele. Mert ha újra találkoni fogunk vele... Nem tudnám megtenni...-suttogta Kagome.
Hirtelen Inuyasha kinyögött valamit és élénkülő, arany szemeivel az őt szorongató lányra tekintett. Kagoméből kitört a hálás sírás és kezeit a fiú köré fonta, nem törődve a morgásával. Él...És ez a fő...

Arisa csalódottan sétált. Ma már eljátszogatott egy faluval, de annak a babái túlságosan gyenge anyagból készültek. Szétszaggatta őket. Még a korcs is túl gyengének bizonyult.
De az a lány nagyon veszélyes. Nem tudta megfogni...Arisa felsóhajtott, majd unottan feltekintett a felette tornyosuló sziklákra. Szemei hirtelen elkerekedtek, haja pedig meglobogott a rosszindulatú szélben amint a magasban elhelyezkedő faházra nézett, minek bejáratában egy nő tűnt el, ki egy hatalmas tollpihéről szállt le. Arisa elmosolyogott, miközben körülötte recsegni kezdtek a sziklák ráncosodva, töredezve:
-Egy babaház...-töltötte be gonosz suttogása a végtelent.