Gyermeki kacaj-Az első dobás...

Bámulatos és erőteljes elevenséggel zakatolt elő Zoraból az élet. A nő fejét hátra vetette, kíntól parázsló, remegő sikolyok hagyták el ajkait, miközben elkerekedett szemei ráncosan összecsukódtak, fájdalomtól vörös arca pedig megpöffedt, amint újra nyomott. Arca utána újra kisimult a ráncoktól és szomjas levegőt vett két kitartó nyögés közt. A mellette ülő bába megtörölte az asszony verejtékző homlokát és gyengéd szavakkal nyugtatni próbálta enyhítve a szerető kínokat, mik Zorából robbantak elő. A bába mosolyogva suttogni kezdte:
-Mindjárt megszületik...Mindjárt...
Zora újra nyomott, utána elgyengülten magába roskadt kissé, de a biztató bába szavai új erőt öntöttek testébe és egy utolsó, végső sikolyra megfeszültek izmai. Szemei döbbenten elkerekedtek, miközben ajkai mögül erőteljes robbant elő néhány szó, mely könyörgésnek hatott:
-ÖEEEEEE EEEEEEEEG..........
Érezte amint kibújik belőle az élet, mint egy végeláthatatlan, hosszú folyó, mely nem akar apadni, s valóban, a baba már kinn volt belőle, a vérzés mégsem akart elálni. Csak egyetlen pillantást engedhetett meg magának, mielőtt megfulladt volna a saját vérében, mely vörösen
elnyelte a világot.

Yurana már öreg volt az ilyen izgalmakhoz. Feszülten várakozott a kunyhó előtt, miközben hallgatta Zora vajúdását. Azaz otoba bába nem engedte be. Pedig ő a falu papnője, mégsem lehetett ott a szülésen. Lépései lassan abbamaradtak, amint a kunyhóból érkező sikítás hangja lassan elfulladt és egy csecsemő sírása borzolta fel a hátát. Megszületett... Nagy reményekkel telve lépett be a kunyhóba. Megpillantotta a könnyező bábát, ki remegve szorongatta a vértől mocskos gyermeket, majd aszalt szemeivel a saját vérébe fagyott Zorára tekintett, kinek belesjéből még mindig lassú fodrokat kavart a feketedő vörösség.
-Szörnyeteg...-könnyezte a bába, mire Yurana megvetően elvette tőle a babát:
-Hogy mondhatsz ilyeneket? Hisz csecsemő, nincs tisztában hogy mekkora erővel bír.
-Nézz rá. Alig született meg, máris mocskos a saját anyjának a vérétől.
-Hát nem nagyszerű?
-Hogy?-hebegte a vénasszony.
-Ennek a gyermeknek hatalmas szellemi energiája van. Borzongok tőle. Tökéletes papnő fog belőle válni, ki méltó örököse lesz a Négy lélek ékkövének.
-Miket beszél? A szent ékkő eltűnt már több mint 42 éve.
-Igen...De látomásom volt minap éjjel, miszerint az ékkő vissza fog térni. Ez a lány fog rá vigyázni. Az ereje segítségével képes lesz megvédeni az ékkövet.
-Nem elég hozzá a szellemi erő...-suttogta a bába-Most mocskos anyjának vérétől, a lelke nem tiszta. Felvágta a saját anyját. Mint egy gyümölcsöt, egyszerűen szétkapta belülről...
-Elhiszem hogy szomorú vagy. De meglásd... Jó kezekben van a jövőnk...-tekintett a kezében alvó csecsemőre, ki oly ártatlanul szopogatta ujját, melyre rászáradt a sötétedő vér, mint egy angyal, ki vörös tejet facsart ki anyjának kebléből.


Kagura unottan meredt maga elé és bámult a semmibe, miközben hallgatta, amint a kinn morajló, szabad szél pajkosan játszik a messzi cseresznyefák rózsaszínes virágaival a kopasz és kietlen sziklák völgyei közé kergetve őket. Vörös szemeiről nem a bánat és az elhagyatottság sugárzott, hanem inkább a fáradt csalódottság. Senki sem volt a kunyhóban.
Naraku és Hakudushi elmentek és Kanna sem volt sehol. Feltekintett a mennyezetre, min néhány pokoldarázs nyújtóztatta ki szárnyait és bámultak rá ocsmány szemükkel halk, zizegő hangot hallatva, amint alattomos lábaik  kopogtak a fán.
-Hm...Figyelnek...Nincs egy szabad percem sem...-torzultak ajkai parány undorra.
Szemei döbbenten kerekedtek el amint megfordult és egy gúbadt tekintetű kislányt pillantott meg a bejáratnál.


Az öregasszony arcán a ráncok remegve lobogtak meg, mint valami aszalt kocsonya. Süppedt, kusza erektől háborgó szemei mellett cuppogva csorgott végig a verejték, miközben Yuranára tekintett, majd be a kunyhóba, miben fenyegetően süvített a sötétség:
-Veszélyes dolgokat művelsz...
-Eltúlzod a dolgot...-csitította a papnő, miközben vén szemei lassan hátra fordultak végigtapogatva velük a helyet, hogy bisztosan nem hallgatodzik senki se.
-Megölte a saját annyát. Ez a gyermek eredendően gonosz.
Hirtelen borzalmas képkockák villantak fel a saját vérében fetrengő Zoráról, kinek tátva maradt szájából keserűen habzott a vér, miközben vörösségtől lepedékes fogai mögül utolsó szavai örökké tartó szélként süvítettek elő fájdalomtól eltorzulva, mint valami fenyegető figyelmeztetés: öeeeeeee eeeeeeg.
-Miért jöttél ide?
-Vele együtt a hegyekbe mentél, hogy tanítsd és erős papnőt faragj belőle. Elzártad az emberek elől, hogy erős legyen és ne törjön meg, mint ahogy az a papnő is tette, ki korábban
vigyázott az ékkőre. De valamit elfelejtettél neki megtanítani. Elzártad mindenki elől, nem tanítottad meg neki ezáltal, hogy milyen embernek lenni.
-Ostobaság. Arisa jó kislány. Most pedig menj. Nem akarom hogy meglásson.
-Kérlek, gyere velem. A falunak szüksége van rád.
Yurana hátra fordult. Öreg ajkai makacsul elszakították egymást:
-Ő jó kislány...
A kunyhó sötétjében halk kuncogás hallatszott egy béka kétségbeesett brekegésével, majd a fojtogató hangokat habzó gurgulázás váltotta fel, végül egy halk pukkanás, mit Arisa vidám nevetése kísért:
-Ez vices vot.......


Mintha csak ketten lettek volna. Kagura arcáról csendes verejték csorgott le. Elméjében végül győzött a makacs düh és legyezőjét előkapva fenyegető hullámot kavart, mely csendesen végigmorajlott a padlón a kislány lábainak csapódva. A szélboszorkány ajkai gúnyos mosolyra húzódtak:
-Mit akarsz?
A kislány szemei elkerekedtek:
-Játszani...


Yurana dühösen ment be a kunyhóba. Elméjében még mindig kavarogtak a gondolatok, miket az öregasszony mormogott:
-Kiszámíthatatlan...Téged is meg fog ölni...Nem olyan mint egy ember...elfelejtteted neki hogy milyen embernek lenni...végezni fog veled...Kettészedte mint valami érett gyümölcsöt...
Yurana elmosolygott:
-Nevetséges. Én vigyáztam rá születése óta. Olyan mintha a gyerekem lenne. Miért bántana ok nélkül? Nincs eredendően gonosz ember. Nem szándékosan ölte meg a saját annyát.-nyugtatta magát saját gondolataival.
-Nem...De bemocskolta a saját lelkét a születésekor.Nem tanítottad meg neki hogy milyen embernek lenni, mert
elzártad....Szerinted mit akart Zora, mielőtt meghalt volna. Mire akart figyelmeztetni? Ő akkor tudta...
-Nevetséges...
-Nem tanítottad meg neki hogy milyen embernek lenni, mert elzártad...
-Ugyan...Miért bántana ok nélkül? Együtt szoktunk menni szellemekre vadászni. Mintha a lányom lenne.
-Nem látod a szemeiben azt a fényt? Azt a természetellenes fényt? Mintha...
-Nevetsége...-ám megakadt benne minden gondolat, amint megpillantotta az előtte álló Arisát, ki kigúbadt, hatalmas szemeivel rámeredt és pilantásával a csontjaiig hatolt, amint megpillantotta saját, elsápadt arcát parányi pupillájában, melyben felcsillant az a bizonyos fény.
-Játszani akarok...-suttogta a kislány, amint merev ajkai huncot vigyorra emelkedtek fel.
Yurana ki akarta nyújtani feléje a kezét, de ujjai megdermedtek a levegőben, szemei pedig elkerekedtek az iszonyatos rémülettől és döbbenettől, miközben megpillantotta saját lábait, mik az ég fele tornyosultak és véres árnyékot vetettek rá. Mielőtt minden örökre elsötétült
volna rémülettől és sokktól kifolyó szemei előtt, látta Arisa törékeny, vékony végtagjait amint elégedetlen terpeszre állnak és eljutott tudatáig a szörnyű felismerés, Zora utolsó szavainak jelentése, mik tisztán csengtek füleiben: ÖLD MEG!!!!!!!! Utána kettévágott alsó teste ráborult kicsüngő beleivel együtt az arcára véres semmivé lepve el a világot.
-Ennyi vot? Kár... Tiszta pocékolás vot ennyit várni.-suttogta csalódottan Arisa, majd még egy utolsót bökött Yurana holttestén, hogy bisztosan meghalt-e. Yurana halott volt... Tévedett... Arisa rossz kislány... Nagyon rossz kislány...


Kagura előre csapta a legyezőt, miből bömbölve előrobbantak a villogó pengék. Arisa haja megcsapta a levegőt, szemei pedig úgy dülledtek ki arcából, mint a kis békának, ökölbe szorítva kezeit. A pengék célt tévesztettek, mire a kislány kacagni kezdett, a nőből pedig döbbent és vacogó sikoly csuklott elő. Valami kifeszítette a testét. Arca elborzadt, ajkai torzan remegtek szemeivel együtt, mik verejtékezve meredtek előre.  Hisz egy ember... Egy halandó...
-Te leszel a kedvenc babám...-mosolygott Arisa.