Gyermeki kacaj-A bosszú mindenek felett...

-NARAKUUUUUUUU!-töltötte be Inuyasha üvöltése a végtelent, amint vadul berontott a kis házba gyűlölettől szikrázó kardjával, mely a férfi vérére szomjazva bömbölt. Naraku parázsló szemekkel fordult meg. Tekitetében nem a félelem tükröződött, hanem a döbbenet, ugyanis nem számított támadásra. Zöld csápjai fenyegetően megsuhogtak a feszültségtől vibráló levegőben, amint farkasszemet nézett az előtte álló fiúval, kinek egymást szorító szemfogai mögül féktelen morgás hallatszott. A férfi körül megjelent a lilás erőtér. Elégedett, lenéző nevetése dobogva visszhangzott az ózsdi falak közt:
-Nocsak, nocsak...Inuyasha...Micsoda meglepetés. Nem vártalak...
A fiú mögött megjelent a csapat többi tagja is. Sango méregtől ráncos tenkitete megakadt Kohakun, ki a férfi mögött állt.  A fiú lesütötte szemeit, mik halvány, elfojtott derengéssel
teltek meg, miközben keserű emlékek villantak fel emlékezetében: az éber rémálom jellegzetes képei. Ahogy ott áll, kezében fegyverével, melyről lassú, forró vércsepp fröcsög le a földre, miközben megmerevedett végtagú társainak szemei szegeződnek rá, melyekben ő tükröződik, az életükben látott, utolsó mozdulattal, amint kiontja a vérüket. Kohaku megszorította a fegyvert. Nem árulhatja el magát, hogy újra emlékszik...
Naraku gúnyosan elvigyorgott. Megjelent Kagome is, ki egy szent nyílvesszőt szegezett feléje, vállán Shippou próbálta elrejteni félelmét, majd megérkezett Miroku is, ki
megfeszítette kezét, készen arra, hogy szabadjára engedje az örvényt. Kirara acsarogva alakult át, felálló szőrével morogva az elégedett képű férfi fele. Inuyasha dühödt, szikrázó szemfogai mögül tajtékzó kiabálás robbant elő:
-Te rohadt mocsok! Nem is tudom, hogy mióta várok erre a pillanatra! Most mindenért megfizetsz!
-Te szemét!-szegezte rá Kagome is a nyílvesszejét-Eljött az idő! Itt a vége Naraku!
A férfi gúnyosan nevetni kezdett:
-Látom nagyon kívánjátok a saját halálotokat! Ugyan...Hogyan szeretnétek elpusztítani? Hisz nem tudjátok hogy merre van a szívem...-azzal kezei mögül recsegő csápok tekeregtek elő,
mik hajlékony csontokként ropogtak a levegőben.
-Addig is darabokra szedünk! Meglásd. Élvezni fogjuk!-rikoltozta a fiú, mire kardja vadul fényleni kezdett.
Naraku karjai süvítő halálként szakították fel a végtelent és vad erővel csapódtak neki a csapatnak. Inuyasha szemei csodálkozva kigúbadtak, amint vér melegét érezte meg az arcán, amint az egyik, homályosan robogó kar mély árkot vájt húsába, majd egy másik siklott el feje mellett. A szaggató csápok szürkés hulláma lobogott teste körül. Inuyasha arca mérgesen eltorzult, karjai megfeszültek, kardja körül a megváltó csapás fényes gömbként mosta el az árnyékokat és varázsolt Naraku arcára fakó meglepettséget. Fogai a magasba hágtak, torkából a fékezhetetlen üvöltés hulláma úgy tört elő, akár a pengéből a milliónyi „esőcseppből” álló
gyéméntvihar:
-KONGOUSOUHA!!!!!!!
A védőpajzs lilásan felragyogott vakító fényeket festve Narakura, ki lassan eltűnt a tomboló viharban. Inuyasha zihált. Verejtékző arccal meredt a kavargó füstre. A védőpajzson belül ott volt a férfi. Cafatokra robbantotta testét a támadás. Gyémántok álltak ki széttört csonkjaiból, mégis, gúnyosan vigyorgott fél, szétszakadt arcával a fiúra:
-Csak ennyi telik tőled?-azzal a lengő darabok suhogva a megdöbbent fiú köré gyűltek.
-INUYASHAAAAAAA!-sikítozta Kagome, miközben íját a kacagó férfi fele feszítette.
Naraku lobogó darabjai kavargó esőcseppekként gyöngyöződtek Inuyasha körül, miközben egymáshol közeledve tapadtak újra össze.
-Magába olvassza!-kiáltott fel ijedten Sango.
-MIROKU! SZÍVJ BE! NEM ÉRDEKEL! SZÍVJ BE EZZEL A ROHADÉKKAL EGYÜTT!-rikácsolta a fiú, fuldokolva a szaftos habok mögül.
A szerzetes keze megfeszült, ajkai dühödten eltorzultak:
-Sajnálom...-azzal szabadjára engedte a vihart.
A szélörvény azonban nem érte el a Narakut, mert a levegőt azonnal gyilkos zümmögés rázta meg és egy egész, süvítő raj száguldott fel Miroku kezén, ki elzárva fegyverét fájdalmas üvöltés közepette hátra tántorodott és kíntól derengő szemeivel eres, elfeketedő tenyerére pillantott. Inuyasha arcát tiszta, kékes fények borították el, amint egy szent nyílvessző söpörte félre Naraku darabjait. A fiú dühödten kitört a kavargó húsvihar közül. A férfi teste ropogva összeállt. Sötét, undorító képével fenségesen letekintett kétségbeesett ellenfeleire, miközben keze ökölbe szorult, melyen a medrében cuppogó szem véresen kidülledt:
-Nem tudtok legyőzni! Itt csak ti haltok meg!
A recsegő karok újra megindultak. Zúgó hulámként rontottak rá a csapatra. Sango bumerángja alatt próbálta védeni magát a vadul záporozó csápok esőjétől, mik a falhoz taszították.
-Sango!-üvöltött fel ijedten Miroku megfeszítve lábait, de a halálfejeket növesztő, gyilkos karok habzó hulláma őt is elérte.
Naraku elégedetten vigyorgott, parázsló szemeiben átható várakozás lobogott a féktelen örömmel együtt. Sango csonttörője hirtelen kipattant ujjai közül. A tüskés karok sziszegve indultak meg feléje arra készülve, hogy megmártózzanak vérében és cafatokká szaggassák húsát. A lány szemei ijedten becsukódtak, mikor füleit szaftos lehellet csapta meg, s a vér gyöngyözve fröccsent rá az arcára, mint a megfeketedő sár. A forró nedvek kígyózó folyója ömlött végig elsápadó bőrén, amint kinyíló szemei előtt egy ékkőszilánk villant fel, mely elérhetetlen, lehetetlen látomásként bukott alá és koppant meg a nedves földön. Kohaku állt előtte. A fiú csodálkozva tekintett a testét átfövő, gyilkos karok kusza ágaira. Szemeiből maró könny buggyant elő, ajkain parázsló vér ragyogott fel és folyt alá kétségbeesetten alá, amint remegve kinyitotta száját:
-Nővérem...
A recsegő karok visszahúzódtak és elengedték a fiút. Kohaku görnyedve omlott a földre, mint a kialvó hullócsillag, amint zsenje vére fényét vesztve loccsant meg a vörösségtől megtelő deszkák barázdáin. Sango feléje kapott és fuldokolva leereszkedett hozzá. Remegő ujjaival megsimította Kohaku maszatos arcát:
-Ne....Nem...Nem végződhet így.-szorította meg remegő ujjait.
-Nővérem.... -tekintett rá könnyektől mocskos szemeivel-Fázom... Nagyon... Nagyon fázom...
-Kohaku...miért?-suttogta Sango.
A fiú halványadó ajkai mögül utolsó szavai forrón simították meg a lány nedves arcát:
-Szeretlek...
Kohaku ujjai lassan elernyedtek... Sangoból előtört a kín és a fájdalom. Miroku, utat törve a
karok tengere közt melléje omlott és átölelte, hogy enyhítse szenvedését, majd gyűlölettől fájó szemeivel Naraku fele pilantott. Egy darázs a férfi kezébe vitte az ékkőszilánkot, mely feketén felcsillant ujjaiban:
-Az utolsó...Megkönnyítettétek a dolgomat...
Hakudushi feltűnt mellette és gonoszságtól romlott arcával, gúnyos elégedettségel a döbbenettől merev csapat fele tekintett. Kitárta kezét és a férfinak átnyújtott 2 szilánkot:
-Ezek a farkasé voltak.
-Csodás! Most mindannyian a részesei lehettek, amint az ékkő újjászületik! Üdvözöllek titeket a világomban!-nevetett, azzal a magasba emelte kezét.
Lilás fényeket festett képére az ujjai mögül előtörő vihar, amint a teljes ékkő gonoszságtól szikrázó csodaként nyílt ki teljesen, mint egy szem.

Kanna csendesen lépkedett a hegyől levezető úton, kezében egy csecsemővel, ki egy kékes gömböt szorongatott. Hirtelen megtorpant és üres, fekete szemeivel az előtte álló, idegen
lányra nézett, ki kuncogva megszólította:
-Szijja!

Hakudushi feje hátra csuklott. Értetlen tekintetével a döbbenettől elkerekedett szemű Narakura meredt, majd pattogva semmivé porladt szét. Naraku eltorzult arcával testére meredt, kétségbeesett hörgése úgy ömlött szét a levegőben, mint kíntól elhaló csápjai:
-Hogy lehet ez? Mi történt?
-Naraku szíve...Elpusztult...-suttogta Miroku.
A férfi haja vadul lobogott, miközben foszladó testéből ragyogó fényalábok törtek elő, mik fakóvá tették alakját, majd elnyelték kigúbadt szemeivel együtt.
-Ki volt az a szemét?-morgott Inuyasha-Mert nem én!
-Inuyasha. Jól vagy?-lépett oda mellé Kagome.
-igen. Köszönöm.-mosolygott, de tekintete újra eltorzult, amint a kialvó fények fele tekintett.
A régi Naraku volt elterülve a földön, nem a legyőzhetetlen szuper-lény. A férfi megtörve, keserű arccal felállt lila kimonójában:
-Nyomorultak...-azzal elgyengülten elesett.
-Kit nevezel nyomorultnak te féreg?! Itt a vége!-acsargott Inuyasha.
-Miért nem halt meg?-nézett rá csodálkozva Kagome.
Naraku teste körül rosszindulatú aura kezdett el ragyogni, miközben dühtől véres szemeivel a csapatra nézett kusza, fekete hajának fátyola mögül. Felpattant, utána egy magabisztos mozdulattal eltaszította magát a földtől és a házból kiugorva egy sziklára vetette magát.
-ÁLLJ MEG TE MOCSOK!-üvöltötte a fiú, amint a férfi fele tekintett.
Naraku gúnyosan hunyorogni kezdett és elégedetten a magasba emelte az ujjai közt szikrázó ékkövet:
-A szent ékkő még nálam van! Új testet alkotok magamnak és elpusztítalak titeket! Ez a világ már az enyém!-de magabisztos szavai lendületüket vesztve viszaömlöttek testébe, amint a ragyogó kő hirtelen megreccsent.

Inuyasha kétségbeesetten nyújtotta ki kezét, torkából a tiktakozás vad árja robbant elő, amint arany szemeiben vadul fénylettek a szilánkokra törő ékkő fényei.
-A SZENT ÉKKŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐ!!!!!!!

Kaede messziről meglátta az ismerős fényeket, mik villogó hullócsilagoként szétszéledtek a levegőben. Arca döbbenten eltorzult, amint nyögve a földre ereszkedett:
-Már megint?

Inuyasha maga mögé tekintett. Kikyo bukkant fel a sötétségből, kifeszített ijjával még mindig a meglepettségtől fuldokló Narakut nézve. A nő szó nélkül elsétált a fiú mellett, majd kiugrott ő is a házból és látomásként leereszkedett a férfi fele. A papnő emlékezetében rengeteg emlék gyúlt fel, miközben fekete, lobogó hajával megközelítette Narakut. Maga előtt látta, amint elesik a kikötő deszkáin, de Inuyasha elkapja, majd a karjai közé zárja a pír napsugarak
függönyében. Maga előtt látta saját magát, amint lassú csókot nyom a fiú ajkaira.
Maga előtt látta saját magát és Inuyashát, ki vadul átölelte, de ő ellenkezett. Végül tiltakozó ujjai elernyedtek, majd viszonozva szorongatni kezdték a fiú kimonóját, olyan mozdulattal, mintha sosem akarná elengedni, mintha örökre a karjaiban akarná tartani. Maga előtt látta Inuyashát, míg ő a levegőben úszva esett le a sziklához távolodva tőle, egyre elérhetetlenebbé válva, mint egy hajnali látomás.
-Isten veled...Inuyasha...-suttogta magában.
Kikyo kecsesen Naraku mögé huppant. A döbbent férfit hirtelen lélekrablók gyűrűi vették körül, mik mozdulatlanná tették, körültekerve tiltakozó testét.  Fenntről visszhangzott Inuyasha rikácsoló hangja, de nem törődött vele a papnő. Dühödten átölelte a fehér kígyók közt vonagló férfit, ki furcsa, rekedt hangon maga mögé tekintett:
-Kikyo...Mit akarsz?
-Te az enyém vagy...-sziszegte a nő-Most megkeserülöd...Meg fogsz lakolni minden ocsmány tettedért...a túlvilágon!-azzal vörös tűzfal lobbant fel körülöttük.
Naraku artikulátlan visítása szánalmas robajként vájta fel a levegőt, amint teste lassan eltűnt a mennyeket nyaldosó, sorvasztó tűzvihar bugyraiban Kikyoval együtt...