Gyermeki kacaj-Sebek

Kouga szemein fájdalmas homályosság derengett, amint felébredt a ziháló álomból. Lábai nagyon fájtak, kötései vörösen átáztak a sebek miatt, miket az a fiú okozott neki, ki gúnyos mosoly kíséretében kitépte húsából a szilánkokat. Izmai fáradtan zakatoltak, piszkos arca nehéz csatáról árulkodott. Felsóhajtott, majd nehezen felült és meglepetten testére tekintett. Páncélját valaki levetette. Izmos mellkasán szoros kötés feketéllett a megalvadt vér miatt, alatta a csípős gyógynövényekkel, mik kissé belemartak gyógyuló húsába, mely forrón verejtékzett. Már rég beköszöntött az este. A hold magasan ragyogott az égen. Ropogó parázs festett bőrére narancsos árnyékokat, mik jóleső melegséggel simogatták testét. Csodálkozva vette észre a mellé elhelyeza ett sült halat, mire mohón rávetette magát, mikor meglátta. Valaki ápolta...De ki? Kék szemei végre megakadtak a fehér bundás alakon, ki a tűz mellett
gubbasztva nézte a pír, lobogó lángokat. Ayame felkapta a fejét és zöld, érzéki szemeivel a fiúra nézett, ki fel készült kelni, de a parázsló fájdalom miatt visszaereszkedett a földre. A lány oda szökkent mellé és selymes, ártatlan kezeivel visszafektette, majd valami furcsa, idegen italt emelt oda Kouga száraz ajkaihoz:
-Tessék...ezt idd meg...
A fiú undor fintort ejtett, majd felháborodva felkiáltott:
-Mit adtál te nekem?
-Ne törődj vele. A lényeg az, hogy segít!
A fiú acsarogva felállt:
-Nem kell a segítséged!
Ahogy felült, véletlenül hozzáért Ayame kezéhez. Az érintéstől a lány szemei alá vörös pír szökkent fel. Kouga zavart hörgést ejtett, majd érzelmeit tagadva makacsul elfordult a Ayamétől. Sokáig ültek egymásnak hátat fordítva. A lány vörös haján narancsos fények táncoltak, miközben szelíd, kissé szomorkás szemeiben elérhetetlen látomások lobogó tengereként habzott a tűz. Újabb érintést érzett, mely ezúttal az egész oldalát görcsbe rántotta. Kouga csendesen mellé ült és együtt nézték a pislákoló lángokat, melyek parázsa halkan ropogott a hold ezüstös fátyolában.

Shippou virgoncul habzsolta a finomabbnál finomabb ételeket. Szája szélén a rizs kövér pettyekben fehérlett, de nem törődött vele. Még sosem evett ilyen finomat. Élményét Kirara is osztotta, ki szorgalmasan ropogtatta az elé adott finom csemegét. Inuyasha azonban most kivételes fegyelmezettséggel ült az asztalnál. Hallgatag, arany szemein messzi gondolatok homálya derengett. Csendesen nézte az idétlenkedő kis rókát, olykor néha unottan rátekintett a gőzölgő ételekre, majd sápadt szemei egy pillanatra megakadtak a döbbent Kagomén, utána pedig újra eltemette magát gondolataiba és folytatta a semmibe való bámulást. Az Agg öreg ráncai hullámzani kezdtek, amint barázdás ajkaim elszakították egymást:
-A fiú...Beteg?
-Nem tudom.-nézett rá Kagome-Tudja, nem mindeg szokott ilyen lenni. Általában nagy szájhős és kiálhatatlan egoista. Örülhetünk, hogy most csendben van.
A lány azt várta, hogy a fiú sértődött morgásba kezd, de nem történt semmi. Inuyasha még nem törődött bele Kikyo halálába, hogy a papnő életét áldozva végzett Narakuval. Kagome zavartan az öreg fele pillantott és elmosolygott:
-Nagyon köszönjük, hogy vendégül lát minket. Nem is tudjuk, hogy hogyan fejezhetnénk ezt ki.
-Mondjuk úgy, hogy mindannyian megtiszteltetek a jelenlétetekkel.-suttogta barátságosan az öreg mély, hörgő hangjával.
-Tudja, nem rég végeztünk egy nagyon veszélyes ellenfelünkel és néhányan elvesztettünk valamit a csatában. Pontosabban valakit...
-Oh, igen. A győzelem nem mindig gyógyír a harcban szerzett sebekre, amik olykor nagyon nehezen gyógyulnak.
-Sango kiment levegőzni. Tudom hogy miért. Elvesztette az öccsét. Miroku kiment, hátha sikerül megvígasztalnia, vagy...rosszabbá teszi a helyzetet.-sóhajtott fel unottan.
-Készültem egy kis bemutatóval. Nagyon örülnék, ha Sango és a szerzetes is megnézné.-mosolygott barázdált arcával.
-Azonnal szólok nekik.-kelt fel helyéről a lány.

Sango merengve nézte a csillagos eget. Szemeiben langy emlékek tükröződtek, amint Kohakuval és Kirarával játszottak még gyerekként egy mezőn, és forró virágok zuhatagában
fürödtek meg, miközben vidám, gondtalan nevetésük visszhangozva szállt a boldog széllel.  A lány elmosolygott. Egy hullócsillag szállt el a sötétkék menny felhői közt. Tiszta fénye ezüstös csíkot húzott, majd eltűnt a dombok mögött. Sango kezeit a szívéhez tette, becsukódó szemeiből ragyogó könnycsepp csillant fel, majd végigcsorogva az arcán alábukott, mint a hullócsilag. Sokáig ült az elhagyatott kertben. Gondolataiba merülve álmodott ébren Kohakuval, ki ködfátyolként derengett elméjében. A csendes, boldog, vele eltöltött emlékek elöntötték nyugodt testét, melyen csillogó folyók ragyogtak. Észre sem vette hogy sír...
Hirtelen lépéseket hallott meg.
-Szabad?-kérdezte Miroku.
A lány mosolyogva bólintott. Szelíd szemét lesütötte, mely derengve csillogott a könnyektől, mik óvatos kimértséggel csöppentek rá mosolygó ajkaira. Nem látszott szomorúnak. Mintha a meghatottságtól sírt volna, könnyeit makacsul próbálta magába folytani, de azok nem engedelmeskedve neki, szaporán kígyóztak bőrén.
-Nincs jogom azt mondani, hogy tudom, hogy mit érzel.-suttogta vígasztalva a fiú-láttam Kohaku szemein, mielőtt meghalt volna... A szabadságot... Szabad gondolatokkal és érzésekkel halt meg, azért, hogy megvédjen téged.
-Úgy érzem, mintha mielőtt még eltávozott volna, akart volna mondani valamit...-mondta nyugodtan a lány.
-Szerinted mi volt az?
-Bocsánatot akart kérni.-csukta be mosolyogva remegő szemeit.
-Naraku halott.-tekintett szabad, jobb kezére, min már nem volt kötés-Mindannyian megszabadultunk. Kohaku szabad lett, nekünk is meg kellene szabadulnunk a rossz emlékektől.
-Tudod... Nem tudtam hogy ilyen nehéz lesz.-azzal megtörölte szemeit, mintha nem is sírt volna, mintha sosem bántotta volna semmi.
-Sango. Mi meletted vagyunk. De legfőképpen én.-azzal átkarolta.
A lány behunyta boldog szemeit és rádőlt a fiúra, kinek ajkai lassan közeledni kezdtek arca fele.  A lány szemei döbbenten elkerekedtek... Csattanás rázta meg az éjszakai csendet...

A holdfényt gonosz, elégedett nevetés rázta meg. Banditák lovagoltak az elhagyatott hegyek völgyei közt, lovukon zsákmányok és különböző kincsek csillogtak.
-Ez szép munka volt főnök. Bőséges a zsákmány, még harcolnunk se kellett érte, csak elég volt elvágnunk az alvó parasztok torkát.
-Azt meghiszem.-bömbölt nevetve ragyás arcú vezérük.
-De főnök. Nem veszélyes ilyen későn itt végighaladnunk? Egy szóbeszéd szerint egy hatalmas szellem él itt, ki felfal minden erre járót.-fordult feléje ijedten egy másik zsivány.
-Én is hallottam. És azt is, hogy az a szellem már alulról szagolja a jó édes annyának jó savanyú fenekét.-tört elő fekete fogai mögül a féktelen nevetés.
Hirtelen előttük a ködben furcs színű folt jelent meg. A banditák ijedten felüvöltöttek:
-Mi az ott előttünk?!
A zsiványok megálltak. A ködből lassan egy kis ló körvonalai kezdtek kibontakozni. Nem is lehetett lónak nevezni, hanem inkább egy idétlen, meséből kilépő póninak. Teste undorító,
rózsaszín színekben pompázott, hatalmas, fekete bogárszemei körül hosszú szempillái megrebbentek a testéből kiálló, parányi szárnyakkal együtt, miközben vékony hanggal az
elkerekedett szemű katonák fele nézett:
-Pooo...
A zsiványok sírva röhögni kezdtek, szinte legördültek lovukról, mik szintén gúnyos nyihogásba kezdtek a furcsa kis terentmény láttán. A pónin egy kislány ült. Bogárszemeivel
vidáman a rajta kacagó emberekre tekintett:
-Hali!
A cincogó hang hallatán a zsiványokból fuldokoló nevetés robbant elő, majd a könnyező vezérük leszállva a lóról odalépett a furcsa pároshoz:
-Nocsak...Nem veszélyes egy ilyen kislánynak ilyen későn kószálnia ilyen helyen? Még a végén bajod esik.
-Ne tessék félteni. Itt csak tőlem van félnivaló.
A ragyás képű hasát fogva nevetni kezdett.
-Tőled, ugyan? Most rendesen megnevettettél minket, ezért kivételesen szabadon távozhatsz.
-Igen... engedélyezem, hogy szabadon távozzon a báci.-vigyorgott bájosan.
-Te?-mutatott feléje gúnyos ujjaival-Menj haza cumikázni, mielőtt meggondolnám magam és levágnám a pónidat.
-Te? Menj haza cumizni, mielőtt meggondolnám magam ls levágnám a fejedet.-kuncogta.
-De nagy szád van. Ez dícséretes. De unlak. -azzal kardját a magasba emelte.
Hirtelen szemei elkerekedtek, amint vér spriccelt a ragyái közé, amint keze úgy kicsavarodott, mintha nem is lenne benne csont. A fájdalom olyan óriási volt, hogy el sem jutott tudatáig, csak meglepett hörgés habzott elő szájából.
-Te kis boszorkány...
-El kellett volna menned.-vigyorgott huncutul-Floure. Harapd meg...
A vezér szája gúnyos mosolyra kunkorodott fel, rohadt fogai mögül előbuggyant a rekedtes nevetés első buborékai, de azokat forró vér váltotta fel, amint a póni felágaskodott elvörösödött szemekkel és csattogó agyaraival elharapta a torkát...

Sango és Miroku is helyet foglaltak. Az Agg ráncai elégedett, apró mosolyra billentek meg, amint végigtekintett vendégeire. Mellette nagy termetű, fekete páncélba bújt testőr állt, ki jelenlétük alatt egyszer sem szólalt meg. Az öreg felállt testőre segítségével és az acsargó, lepedővel eltakart ketrecek fele lépett. Sovány arcán táncoltak beszédeinél a kocsonyás, fonnyadt barázdák:
-Hölgyeim...és uraim...-rezgett vén hangja-Nagyon örülök, hogy megtekintik a kis műsort, mellyel készültem a ma estére. Nem akarok sokáig beszélni, tudom...szavakkal nem tudom eléggé kifejezni a mondandómat, ezért inkább megmutatom.-azzal intett csontos ujjával, mire a testőr lerántotta a lepedőt.
A bebörtönzött szellemek vérszomjasan sipítottak a kalitkák mögött. Az öreg újra leült:
-Kiyokotsu most szabadon fogja engedni a szellemeket.-mondta nyugodt, természetes hanggal, miközben süppedt ráncai felett megcsillantak feketés szemei.
-Nem veszélyes ez egy kicsit?-kérdezte Kagome-Kicsit közel vannak.
-Mindjárt megláthatja ifjú hölgy-szakadtak el rekdten aszalt ajkai-hogy a legnagyobb bisztonságban vagyunk.
Inuyasha fülei izgatottan megrebbentek. Az Agg feléjük tekintett, bár titkon, szemei sarkából végig azokat nézte, miközben halkan dörmögte:
-Érdekes...
Az öreg megfésülte szürke haját, majd kissé megemelkedett. Lógó ráncai mögül hebegő mosoly villant fel, miközben meglendített kezét:
-Gyerünk...
Kiyokotsu hátrébb lépett. Kinyitotta a rácsokat, majd az asztal fele lépett a vendégek elé.
-Szerintem akkoris nagyon közel vannak...-nyarvogott Kagome, miközben Shippou ijedten mögéje bújt.
A ketrecekből vérszomjas acsargás süvített elő, majd sötét mélyükről vörös szemek lobbantak fel. A szellemek bömbölve magasodtak elő és fenyegetően a vendégek fele vicsorogtak.
Először mintha meg akartak volna hátrálni, de aztán észre vették a merev arcú öregembert és gyilkos sipítással eltaszították magukat a földtől. A hüllőpofák kitárultak. Kagome nem hallotta a saját nyöszörgését a sziszegés miatt:
-Túl közel vannak...
A hüllőszemekben tükröződött a nyugodt vénség, de aztán fekete derengés öntötte el őket, majd kialudtak a mennydörgő robaj miatt. A bestiák megdermedtek a levegőben, vérük
pöttyöket festet a mozdulatlan Agg barázdás képére, majd vért okádva a földre hullottak. Mindenki meglepetten tekintett a testőr fele. Kiyokotsu kezében hatalmas lőfegyver füstölgött... Hosszú, várakozó percek teltek el, majd Sango meglepett hangja törte meg a csendet:
-Ez bámularos volt...Nem is erőltette meg magát...és csak egy csővel végzett velük...
-Igen...-törölte meg az Agg arcát-az új kor vívmányainak köszönhetően nem kell többé félnünk a szellemek zsarnokságától.
-Keh...-szólalt meg végre makacsul Inuyasha-attól hogy még elintézett néhány pikkelyes alsóbbszinű szellemet, nem jelenti azt, hogy az erősebbekkel is képes elbánni...
-Fiam...-nézett feléje rafinált mosollyal-Kipróbálod?
Hirtelen láncok tekeregtek rá Inuyasha kezeire és nyakára. A fiú meglepetten magára tekintett, fülei idegesen a magasba csaptak, amint Kagome ijedt hangját hallotta meg:
-INUYASHA!
-KAGOME!-üvöltötte dühödten a fiú és magasba csapta a rá támadó katonákat a láncaikkal.
Eltaszította magát a földtől, de a hideg fém újra körülcsavarta testét és hiába próbálkozott, hiába feszítette meg izmait, a gonosz gyűrűk nem akartak engedni a szorításból. Hirtelen tompa csípést érzett meg csupaszon maradt nyakánál. Szemei elkerekedtek, majd fáradtan
lecsukódtak. Utoljára még megpillantotta a láncok közt vergődő Shippout és az üvöltő Mirokut, mielőtt mindent elhomályosított volna az álmos köd, majd az üres semmi vigyorgott vissza feléje és a tudatlan űr.

A faház elhagyatottan állt a sziklák közt. Arisa kinyújtotta kis ujjait, mire az oldalán tátongó lyuk beforrt deszkákkal, mintha visszafele pörgette volna az idő kerekét.
-Jó ötlet volt végezni azzal a ronda bácival. Jó munkát végzett a papnő. Azért nem vaok olyan ostoba, még a végén megevett volna az a báci. Nyertem...-kuncogott-Végre enyém lett ez a cinos babaház. És...most...hogy ő elment én léphetek a helyére és végre én lehetek...a cúcragadozó................…..............................................................................................................