Gyermeki kacaj-Kitör a háború
Figyelem! A kiemelkedően véres jelenetek miatt erősen korhatározott!

Az Agg természetes nyugalommal az arcán tekintett le a sziklás domb tarajairól, miközben vállára hajtott köpenyét méltóságteljesen lobogtatta a feszültségtől vibráló szél. Az ég elborult, a gát mögött hömpölygő vízre sötét fellegek vetődtek, mik leperegtek a habokról, majd elérve a sziklákat, fenyegető árnyakat festettek az öreg rezdületlen arcára, ki csodálkozó elégedettséggel a vöröslő felhő fele pillantott. A katonák serege izgatottan a magasba emelte a
fegyvereket.
-Nyugalom...-dörmögte szelíd nyugodsággal az öreg, amint a félelemtől verejtékző emberekre nézett-Nincs semmi okunk a félelemre. Nekik van...
A gonosz felleg feléjük ért. A menny sötét habjai éhesen acsarogva gomolyogtak. Hirtelen óriási démonvarjúk szálltak alá belőle. A puskák mennydörgő hangja kissé megtántorította a szárnyas szörnyetegeket, ám azoknak mohó szemeiben véres elszántság gyúlt és kitárulkozó karmaikkal a tömegbe kaptak. Egy katona feje fröccsent fel a levegőben, amint egy nyáltól habzó csőr kitépte testéről, majd egy kéz emelkedett fel és bukott alá, akár egy halálos hullócsillag, mely bugyogó vércsíkot húzva maga után tűnt el a puskáktól villogó tömegben. A varjúk sipító, artikulátlan rikácsolása elhalóan buggyant elő csőrükből, amint golyóktól telten csapódtak be a földbe kifeszített, görcsbe rántódó szárnyaikkal, de még így, holtan is próbáltak a tömegbe zuhanni, hogy tátva maradt állkapcsukkal felszakítsák ellenfeleik húsát. A madarak tollas hullái esőként záporoztak az égből. A katonák próbálták elrejteni félelmüket, amint megállás nélkül tüzeltek a levegőben úszó varjakra. Végül a köröző madarak mögül előtörtek más démonok is. Az emberek gyűlölettől torz arccal lőttek a bestiákra, miközben kifeszített képükre parázsló vilámokat nyaldostak a dörrenések. Egy bikaszellem nyársalta fel a tömeg kisebb részét, majd vért okádva fúródott bele a talajba. A vérszomjtól röfögő disznók villogó szemekkel főtték át az útjukba álló embereket és
szellemeket is, míg undorító okádásuk közé, mely húsos pacaként fröccst szét a levegőben, fekete lé nem kezdett el csorogni, mely zsíros torkukon akadt. Villámokként dörögtek a puskák. A tátongó koponyák és vilódzó, kidülledt szemek kígyózó rengetege mögül kétlábú gyíkok ugrottak elő és áramvonalas, előrenyúló pofájukat megmáróztatták áldozatuk vérében, amint mohó vággyal téptek ki olvadozó húsdarabokat az előttük harcolóból, legyen az ember, vagy szellem. A levegő megtelt keserű vérrel és halálhörgéssel, miközben a lobogó fű útjaiból a vérfolyó szaporán bugyogott. Egy óriási imádkozó sáska ragyogó karjaival szeletelte húsos
kockákra a katonákat, míg csáprágói le nem szakadtak szétrobbanó szemei közt, mely sárgás levével spricccelt szét. Egy ember alakot öltött kígyó fonta gyűrűi közé az embereket és egy acsargó patkány tépte le az egyik őrjöngve sikítozó férfi kezét. A csontok ropogása horrorisztikus kórusként recsegett a friss, szétmarcangolt bensőségek orrfacsaró bűzével. A gyíkok farkukkal egynesúlyozva ugráltak a szellemeken és sipító falkaként csipaszkodtak bele ellenfeleik torkába. Egy férfi kitört lábaival, mikből cafatokban fehérlett a csont, sírva rohant a öregember fele, míg egy kígyó leterítette és fogaival szétdurrantotta szaftos beleit. A halál bűze átjárt mindent.

Sango és Miroku ijedten rohantak a palota útvesztőin. A halál bűze megérintete őket. Rohantak a fegyverek fele, mire előttük kicsapódtak a falak. A füstölgő homály mögül egy
gyík lépett elő. Karmai éhesen kopogtak a köveken, miközben a pikkelyes ráncok közt villogó, vörös szemeivel rájuk meredt. Hosszú pofája nyálazva kitárult. A pár egyet hátra
lépett:
-Szerintem nem erre kellene menni...
Shippou vacogva hátrált, mire mögötte egy forró nyelv fehér nyálkában fürödve lehelte meg elsápadó testét. Sango egy gyors mozdulattal fejen rúgta az eltátott szájú gyíkot, majd futni kezdett a szerzetessel és a kis rókával. A fenevad gyorsan felkelt és levegőben lengő farkával lecsapta a lány vállán sikoltozó Shippout.
-Shippou!-üvöltött fel Sango, de nem tudta elérni, mert a sziszegő falka feléje kapott. A kis róka sírva rohant tovább, be a műhelybe, nyomában a vérszomjtól sipító gyíkokkal, a lány pedig Mirokuval zihálva futott tovább a fegyverekért.

Kouga ijedten megtántorodott Kagoméval a vállán. A gyilkos szellemek acsarogva magasodtak feléjük. Egy kígyó mosolyogva a furcsa párra nézett:
-Nocsak...Te is szellem vagy. Csak nem elárulsz minket, hogy egy halandót védelmezel?
-Törődj a magad dolgával pikkelypofa!-azzal lerakta Kagomét és üvöltözve ellökte magát a földtől. A kígyó fájdalmasan felsziszegett, amint a farkasfiú belekönyökölt a testébe. Kouga kezei dühödten ökölbe szorultak, miket belemártott egy röfögő disznó hurkái közé, mely meglepetten a földre zuhant, majd egy óriási molyt sorozott meg ütéseivel, mik villogva ragyogtak a levegőben. A mérges szellemek körülvették őket. A vöröslő rengeteg mögül egymás után robbantak elő az iszonyatos fejek és a tépni akaró karmok. Kouga vadul
felüvöltött, amint egy kéz megsértette a mellkasát, majd villogó szemfogait belevájta a pikkelyek közé egy egy verejtékző mozdulattal kitépte helyéről. Egy koponya mélyedt bele a vállába, mit morogva széttört, majd egy szem meredt rá a tekergő csápok mögül. A fiú üvöltözve a magasba szökkent és megpörgött tengelye körül, eltaszítva a feléjük tátogó rajt. Hirtelen egy sáska csáprágója robbant elő Kagome mellett és villogva feléje kapott. Kouga elkerekedett szemekkel felnyögött, mire fogai mögül a kétségbeesett rikácsolás robbant elő nyálával és véres verejtékével együtt:
-KAAGOOOOOOMEEEEEEE!
A lány védekezően maga elé kapott. Hirtelen egy fehér árny bukkant fel és csapta ketté a rovart. Ayame zihálva Kouga felé fordult:
-Érted teszem...
A fiú nem tudott elmosolyogni a fáradságtól, szemeiben mégis tükröződött valami meleg boldogság, amint Ayamével együtt támadt neki a döbbent falkának és ökölbe szorított kezével
közéjük csapott.

Shippou ijedten vacogott a műhely hatalmas fémládái és fegyverei rejtekében. Látta, amint 3 gyík belépett a terembe. A fenevadak mélyet szippantottak a levegőből. A kis róka remélte, hogy nem érzik meg a szagát az idegen gépezetek illata miatt. A fémes bűz miatt a hüllőpofák húsos ráncain csalódottság és undor burjánzott fel, miközben kopogó karmaikkal megindultak a vadászatra.
-Hol vagytok?-sírt magában Shippou.
A gyíkok szaporán szimatoltak. Nyugodtan, kimérten lépkedtek acsargó fejükkel végigpásztázva a termet.
-Mindjárt megtalálnak...-nyögte a kis róka.
Lassan hátrálni kezdett a ládák buja ösvénye közt, mire meglökött egy fegyvert, mely csörömpölve a földre zuhant. A gyíkok izgatottan felkapták a fejüket. Csodálkozó pofájukat
oldalra bilentették, miközben lobogó farkukkal egyensúlyozva néhány kecses és kifinomult ugrással a zaj irányába szökkentek. Az egyik morogva megszimatola a tárgyat. Shippou
tovább kezdett hátrálni. Hirtelen lobogó forróságot érzett meg maga mögött. Szemit sírva behunyta. Egy kályha parázslott mögötte. A kis róka próbálta visszafolytani a lélegzetvételét, amint fogaival ajkába mart, nehogy elüvöltse magát a fájdalom miatt. Könnyeit leküzdve kitekintett a dobozok mögül. Éhes morgás siklott végig a levegőn, miközben a nyál mohón előhabzott a felvillanó agyarak mögül, majd cuppogó nyelés locsant fel, amint a gyík egyenesen rátekintett Shippoura.

-HOL VAGYTOK? GYERTEK MÁR! MIT SZERENCSÉTLENKEDTEK ENNYI IDEIG? SZABADÍTSATOK MÁR KI!-üvöltözte Inuyasha, amint vadul vonaglott a láncok közt.
Hirtelen hullámzó sipítás vegyült a hangjába, majd a dühödt karmok karistoló hangja az ajtón túlról.
-Hogy miért nem tudom befogni...-morogta.

Sango megpillantotta az Aggot. A sziklák közt állt és tisztes távolságból nézte a véres csatát fekete páncélú testőre kíséretében. Miroku a lányra nézett.
-Megyek és megkeresem Kagomét!
-Rendben. Ő az enyém...-mutatott az öreg fele.
-Sango...
A lány megfordult, mire a szerzetes megfogta a kezét:
-Vigyázz magadra...
-Te is...
A szerzetes mosolyogva bólintott, majd a szellemek tengere fele kezdett el futni. Vigyázni fog magára... Nem akarta hogy aggódjon miatta... Már régóta érezte... Égett a keze... Nagyon égett...

Az Agg arcán elégedett mosoly lobogott. Barázdált arca kísértetiesen fénylett a vörös felhők előterében. Sovány hurkái megrándultak, amin unottan köhintett egyet, majd csillogó szemeivel újra rámeredt a csatamezőre. Hirtelen valami hideg dolgot érzett meg a torkánál, mely ráncainak völgyét kezdte mélyíteni. Sango gyengéden a húsához szorította a tőrt:
-Ne mozdulj...
Kiyokotsu hörögve készült előrántani fegyverét, de az öregember egy szelíd mozdulattal lecsitította, majd mosolyogva hátra nézett.
-Mi a baj Sano? Megölnél egy védtelen öregembert?
-Betörtek a palotába...-suttogta a lány-Ezt a csatát elvesztetted...
-Amíg egyetlen emberem is talpon áll, addig nem.
-Hívja vissza őket...Hány embert akar még feláldozni?
-Feláldozni? Ha meg is adnám magunkat, úgy gondolod a szellemek megkegyelmeznének nekünk?-mosolygott bölcsen.
-Engedje el Inuyashát...
-A fiút?
-Hol a kulcs?-sziszegte.
Az Agg intett egyet, mire Kiyokotsu sietősen eltávozott. Sango megkönnyebülten felsóhajtott, mire az öregember barátságosan dörmögni kezdett:
-Többé nem kell aggódnod a fiú miatt...Elküldtem Kiyokotsu barátomat, hogy ölje meg...
Sango arca eltorzult:
-Maga...
-Kedvesem...Még nem terítettem ki minden lapomat. Csakis egyetlen erő képes széttörni azokat a láncokat...-suttogta elégedetten, miközben becsukta szelíd, öreg szemeit.
Sango tekintete meglepetten felvillant, mire a tőr kirepült a kezéből, morajló hang ömlött a testébe, mely a csotjaiig hatolt feszes, tehetetlen görcsbe rándítva izmait, és a levegőbe emelte... Azz Agg kinyitotta boldog szemeit, egy süvítő mozdulat kíséretében megfordult tengelye körül, és kinyújtotta ropogó, csontos ujjait:
-Tessék kedvesem...Itt van a kulcs...Itt áll előtted...