Gyermeki kacaj-Harc a végsőkig

Shippou verejtékző arcán halálos félelem izzott, amint elkerekedett szemeivel visszanézett az őt bámuló hüllőpofára, melynek csillogó fogairól emésztő nyál habzott le. Hirtelen mellette egy másik száj tárult ki. A kis róka sikítva bukott le, és hátrált oldalra, a fémdobozokat csörömpölve taszítva el maga mögött, miközben a csattogó száj nyálat spriccelve próbálta elérni, és korgó üvöltéssel nyalta meg arcát. Shippou futásnak eredt a dobozok közt, hallotta maga mögött, amint a gyík acsarogva elhajítja az útjába kerülő tárgyakat, miközben azok fémesen sikoltoztak a csikorgó karmok alatt. A másik bestia is vad futásba kezdett, áramvonalas alakja eltűnt a kalitkák között. Shippou üvöltözni kezdett:
-Hol vagytok? Nyomorult emberek!
Kiért a dobozok mögül. Végtagjai megdermedtek. A 2. gyík magasodott felette, mely villogó szemeivel rámeredt. Shippou oldalra vetődött a csattogó száj elől. Csöveknek és huzaloknak esett, mik füstöt okádva tették ködös derengéssé a levegőt, miközben a felszakadt szerkezetek és csörömpölő, idegen tárgyak közé zuhant. Egy felszakadó cső a ruhájához tapadt és szívni kezdte azt. A kis róka felsikoltott az ismeretlen erő miatt, mire a ködből egy száj vedlett elő.
Shippou sikoltozva taszította el magát a földtől és tört utat a gomolygó szürkeségben, melyben halványan villogtak a kályhák fényei. Hirtelen forró hidegség csapta meg tapogató
kezeit, amint neki ment egy tartálynak melyben tüzes fém habzott. A hüllőpofák vörös szemei előpislákoltak a szürkeségből és morgó sziszegéssel a menekülő fele ugrottak. Shippou érzte, amint a földre taszítják az ostorként vonagló, izmos farkak.
-Segítség...-nyöszörögte zihálva, miközben szeme sarkából egy pikkelyes láb karmai vájódtak bele a talajba.
Hirtelen fogakat érzett meg, amint belemélyednek a ruhájába és a magasba emelik. A kis róka tiltakozóan rángatózni kezdett és rikácsoló sikítással sírva próbálta kitépni magát az agyarak közül. Csodálkozva nyitotta ki szemeit, amint puha szőrt érzett meg ujjai közt.
-KIRARA!
Az óriási macska mérgesen felüvöltött a ködből előlépő gyíkokra, mik kimért, csattogó lépésekkel kerültek hozzá küzelebb és szemrehányó, éhes üvöltéssel meredtek rá a hátán gubbasztó kis szellemre. A nyáladzó pofák méricskélve oldalra billentek.
-Kirara, légy óvatos, nagyon veszélyesek!
A karmos lábak megkoppantak, majd vérszomjas üvöltéssel eltaszították magukat a talajtól és kitárulkozó kezekkel a magasba emelkedtek. Kirara az egyik gyíkot egy könnyed mozdulattal eltaszította magától, mely egy forró fémtől bugyogó tartályba zuhant. Az állat fájdalomtól fuldokolva sikoltott fel, majd égve elmerült a szürke lé kavargó habjaiban. A másik két fenevad úgy tűnt, meghátrál, de aztán ők is elszántan a magasba szökkentek Kirara fele. A macska belevágta karmait az egyik pofába, mely nyálazva próbált belecsimpaszkodni oldalába és a másik, acsargó szájhoz dobta. A meglepett hüllők a fémdobozoknak csapódtak, mik csörömpölő hangjukkal töltötték meg a levegőt.
-Ez szép volt Kirara.-lihegte fáradt mosollyal Shippou-Keressük meg a többieket!

Inuyasha morgása rikácsolva szelte ketté a levegőt:
-SZEDJETEK MÁR KI INNEN! Nem igaz, még Shippou és Kirara is gyenge láncokat kaptak, miért nem lehetett engem is finomabban megkötözni...-duzzogta-ELZSIBBADTAK A KARJAIM!
Hirtelen az ajtó kicsapódott és levegőben sikló koponyák jelentek meg.
-GYERTEK CSAK! MÉG ÍGY IS ELBÁNOK VELETEK, TI UNDORÍTÓ RÉMSÉGEK!
Hirtelen a szellemek cafatokra szakadtak szét. Inuyasha döbbenten az ismerős alakra meredt, kinek fehér haja kecses látomásként hullámzott szelíd bundájával együtt, miközben merev ujjai közt még mindig villogott a sercegő ostor.
-Sesshomaru...-nyögte ki Inuyasha-Ne is várd, hogy megköszönjem!
-Látom már megint szánalmas helyzetbe kerültél...Inuyasha öcsikém...Nem azért öltem meg a szellemeket, hogy megvédjelek, de egy halottnak nem tudok feltenni kérdéseket.
-Milyen kedves...-hörögte.
-Mond csak Inuyasha...Nem érzem Naraku jelenlétét...Te végeztél vele?
Hosszú, csendes másodpercek teltek el, majd a fiú bántódott ajkai elszakították egymást és derengő szemeivel a férfira nézett:
-Nem...Kikyo volt az...
-A papnő?
Inuyasha nem válaszolt.
-Rendben...-azzal megfordult Sesshomaru-Csak ennyit akartam megtudni...
A férfi hideg, arany szemei lenéző gúnnyal tekintettek az útjába álló idegenre. Kiyokotsu gépies hörgéssel elővette a fegyverét és Sesshomaru fele emelte.
-Tűnj az utamból... ember...-azzal ropogó ujjai fenyegetően ragyogni kezdtek.
Kiyokotsu fegyeréből robogva tört elő a gyilkos lövedék, mely megsúrolta Sesshomaru arcát. A férfi rideg szemei dühös hunyorra torzultak, miközben kegyetlen ujjai mögül sziszegve
előrobbant az arany energianyaláb, mely kicsavarta a támadó kezéből az undorító, fémes bűzű tárgyat.
-Az életeddel játszol, ember?-suttogta nyugodt hidegséggel a férfi és dermedten rátekintett a katonára, kinek véres szemei gyilkos indulattal felragyogtak sötét páncéljának mélyén. Sesshomaru előemelte a kardját, miből kegyetlen hullámként előcsapott a kék fényvihar. A sötét páncél kifakult a vibráló villámok tüzében, majd pattogva eltűnt, mint az elmosott árny. A férfi rideg megvetéssel a kavargó füstfelhőre meredt, de hirtelen vaskos kéz tört elő belőle és megragadta a torkát. Sesshomaru szemei meglepetten felvillantak, amint rátapadt bőréhez a hideg fém, melynek bűzös rengetegében összetörhetetlen, csikorgó fenevadként hörgött Kiyokotsu, mint egy csáprágóit élező rovar a kemény páncél alatt.
-Mi vagy te?-hunyorgott Sesshomaru.
A fémszörnyeteg másik kezével a szellem hasára célzott, mintha össze akarta volna roppantani a csontjait. Sesshomaru kitépte magát a karistoló fémkarmokból és egy gyors
mozdulattal a katona mögé került. Ostora előcsapott ujjaiból és eltaszította a kattogó Kiyokotsut, ki tátogó lyukat robbantott a falba.
-Nem is tudom, hogy kinek szurkoljak...-suttogta unott gúnnyal Inuyasha.
A törmelék mögül előtört a fémszörnyeteg és ropogó páncéljával Sesshomaru fele kezdett el futni, mint egy felbőszített bika, mi mindent összezúz, ami az útjába kerül. A férfi könnyedén kitért Kiyokotsu elől, kinek páncélja fémes sipítással szikrákat vetett a földön. Sesshomaru
megpillantotta a gátat, mely mögött csendes hullámok bágyadtan kavarogtak. A rohamozó katona nevetése inkább egy zsák szög pattogó csörömpölésére hasonlított, mint igazi, emberi hörgésre, miközben egyik kezéből csattogó tüskék emelkedtek elő. Sesshomaru nyugodt hidegséggel rámeredt és előre rántotta karját. Az ostor kígyózva előre kapott hosszú ujjaiból és a magasba taszította a fémlényt. Kiyokotsu vidám „nevetése” fémes csörömpöléssel csilingelt a levegőben, ám hirtelen ijedt, karistoló sikoltás vegyült torz hörgésébe, amint a vízbe esett. Vaskos keze még előtört a hullámok mögül és vöröslő szemeivel felette magasodó ellenfelére nézett, majd sötét látomásként alábukott a mélybe, amint a nehéz páncél lehúzta az űr fagyos fenekére. Inuyasha rikácsolása zúgott ki a falba ütött lyukon túlról:
-ÉN IS TUDTAM VOLNA VELE VÉGEZNI!
Sesshomaru rezdületlen arccal a fiú fele nézett, majd hátat fordított, és csendes léptekkel elindult a csata zaja fele.

Miroku utat tört az üvöltő szellemek közt a botjával és Kagome mellé ugrott. Kouga dühödten lecsapta egy disznó fejét, majd egy óriási sáskába mélyesztette bele a lábát. Ayame is kitartóan küzdött. Kecses, nőies mozdulataival nyögve kaszabolta a rá támadó fenevadakat. A farkaspár egymás hátához tapadt és összecsapták öklüket. Ayame szelíd, vidám elégedettséggel rátekintett a fiúra zöld szemének sarkából:
-Ugye milyen jó kis csapatot alkotunk mi együtt, kedves vőlegényem?
-Ne nevezz így.-morogta Kouga.
Az égből hirtelen alábukott Kirara Shippouval a hátán. A macska elharapta egy útjában álló százlábú testét, majd Miroku mellé ugrott.
-Hol van Inuyasha?-kérdezte ijedten Kagome.
-Még nem tudtuk kiszabadítani.
-Hallod? Inuyasháért aggódik...-suttogta mosolyogva Ayame.
-Hallgass. Természetes hogy aggódik a barátjáért.-hörögte Kouga, miközben kezei tovább vagdosták a tátogó szellemek hullámát.
-Nekem úgy tűnik, több van köztük, mint barátság.-nyögte a lány, miközben a kezében lévő, mérgező tüskéket belevágta egy csápos száj agyarai közé.
-Hol van Sango?-kérdezte Miroku és kitekintett a csatamezőről.
Nem sok ideje maradt a keresgélésre. Az acsargó hullám körülvette őket. Kagome szemei felvillantak:
-Ékkőszilánkokat érzek...
-Hol?
-Mindenütt...A szellemekben vannak...
-Remek...egy helyen van az összes szilánk. Nem kell majd annyit fáradoznunk.-csapta le egy sáska fejét Miroku a botjával.

Az Agg szelíden rátekintett ráncainak völgyei mögül besüppedt szemeivel a döbbent Sangora, ki nyögve a magasba emelkedett, amint a vénség csontos ujjai ropogva kitárultak.
-Mi maga?-kérdezte a lány a láthatatlan karmok gyűrűiben vergődve-Nem érzem, hogy szellem lenne...
Hirtelen megremegett a föld és a kavargó felhők mögül egy gigantikus, arctalan fenevad tört elő, vörös szemeivel az öregember fele hunyorogva, miközben gigantikus, húsos keze fenyegető látomásként kavart hullámokat a levegőben. Az Agg szelíd nyugodtsággal kitárta kezét, mire az üvöltő rém ujjai közé kis fémgömb emelkedett. A szörnyeteg arcára villogó fénnyalábok vetődtek, amint izomtól dagadó alakja szaftos darabokra robbant szét, miknek fröcsögő darabjai szétszóródtak a levegőben. Az öreg utána Sango fele fordult:
-Nem...Nem vagyok szellem...Ember vagyok...
-Dehát, akkor hogy?-nyögte a lány.
Az Agg kiegyenesedő ujjai fölé kisebb tárgyak emelkedtek fel, mik kecses táncot jártak, majd gyikos esőként a magasba repültek és felnyársalták a közeledő szellemek hullámát.
-Tudod kedvesem...Nem csak ő szenved miatta...-azzal a csatamezőn harcoló szerzetes fele tekintett.
-Nem értem...
-A szellem, akit ti Naraknak hívtok, megátkozta a családomat. Az volt a sorsom és a végzetem, hogy ezzel az erővel megöljem a körülöttem lévőket, hogy végezzek a szeretteimmel ezzel az erővel, mit nem állt hatalmamban kordában tartani. A feleségem, a barátaim, mind meghaltak, csak a fiam maradt életben, de csak azért, mert kitagadtam ebből a palotából és elzavartam, de a saját érdekében. Nem akartam, hogy bántódása essen és hogy kihaljon ezzel végleg a családom. Úgy gondoltam, hogyha sikerül megölnünk Narakut,
megszűnik ez a borzalmas átok...
-Igen, Miroku is ezért csatlakozott hozzánk. Naraku meghalt, hogyhogy él az átkod, hisz mirokunak a kezéről...
-...valóban...Mikor végeztetek vele, az erőm, nagy megkönnyebbülésemre szertefoszlott. De a napokban újra előtört. Az, hogy a barátod kezéről eltűnt a szörnyű átok, csak ideinglenes. Nem hiszem hogy öröklődni fog ezentúl, de neki még végig kell szenvednie. Senki sem kerülheti el a sorsát.-mosolygott bölcsen-elő fog törni a kezéből az a vihar és előbb, vagy utóbb, de végezni fog vele. Nem fogtok együtt megöregedni...Nahát...Nahát...ez szomorú...Naraku halott, de...még mindig...itt...kísért köztünk az átkai miatt...-suttogta együttérzően.
Sango szemeiből könnyek kezdtek el peregni.
-De... Ahogy a szerzetes is fegyvert kovácsolt az átkából, én is úgy tettem...szó szerint...A véremet megcsapoltam. Ez az ötvözetem titka. Csakis egy erő tudja széttörni azokat a láncokat,csakis egy valaki tud parancsolni a fémnek. Az, aki a vérét adta hozzá...vagyis én...-azzal elfordult-Egy-egy fegyverhez elég néhány csepp, de mégis, meg kell szenvednem néhány millió lőfegyverért, ezért a megcsapolt testem miatt kissé korábban öregedtem meg.-mutatott aszalt ráncaira betöredezett körmével-de nem szomorkodom...ugyanis, mint láthatod, mostmár tökéletesen uralom az erőmet, hála a megcsapolásomnak. A véremben van ez a hatalom, amit sikerült lecsökkentenem. Bár iyen könnyű dolgotok lenne a szerzetessel is. Nekem sikerült az átokból áldást kovácsolnom és minden erőmmel azon lesze, hogy kiírtsam a Narakuhoz hasonló fenevadakat, mik megnyomorítják az emberi fajt. Senkisem állhat az utamban...-azzal hirtelen vakító sugarak vetődtek arcára.
Sango döbbenten oldalra kapta fejét. Az acsargó démonfalka sziszegve szegezte ezernyi pofáját az ég fele. A menny megnyílt és átható sugaraival utat nyitott a földre. A szárnyakként kitárulkozó, homályos köd fátyolában lassan megtörtek a fehér nyalábok, amint egy alak vetközött ki a ragyogó szirmokból. Lassan ereszkedett le, mint egy elérhetetlen látomás, mely a hebegő öregember szürkés hajába ősz csíkokat font, ki könnyezve bámulta az angyalként
érkező ismerős idegent. Egy kislány volt az...