Az ég úrnője

(by Keiko)

- Hm…Kellemes idő van, nem Sango?

- De, igen Kagome. – válaszolt a démonírtó.

A kis csapat egy erődben vándorolt, a szilánkok után kutatva.

- Mi az ott? – kérdezte Shippou, az előttük elterülő furcsa mélyedésre mutatva.

Közelebb mentek. A mélyedés szélén elszenesedett növények álltak, de beljebb nem volt más, csak a puszta föld. Néhol valami hatalmas barázdákat vágott a földbe.

- Az a vihar csinálhatta, amit este láttunk…- gondolkodott hangosan Miroku.

- Az nem egyszerű vihar volt. Egyszerű vihar nem csinál ekkora pusztítást…- válaszolt Inuyasha.

- Valaki fekszik a mélyedés közepén! – kiáltott fel Kagome.

Mind odarohantak. Egy lány volt az. Hosszú, barna haja a földtől piszkosan terült szét, bőrét rengeteg seb tépte fel, kék ruhája több helyen is elszakadt.

- Kira! – kiáltott fel Sango, és lerogyott a lány mellé.

- Kira, térj magadhoz! – szólongatta.

A lány kinyitotta szép, mélykék szemeit.

- Sango? – szólalt meg halkan.

- Kira! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Sango.

- Mi történt veled? – kérdezte.

Kira válaszolni akart, de csak egy halk nyögésre futotta neki, mivel sebei folyamatosan sajogtak. Sangoék bevitték egy közeli kunyhóba, ahol Sango és Kagome ellátták a sebeit. Miroku és Inuyasha addig kint várakoztak. Hamarosan kinyílt az ajtó, és kilépett Kagome.

- Hogy van? – kérdezte Miroku.

- Felépül. Hagytam egy kicsit beszélgetni Sangoval. – válaszolt Kagome.

- Vajon honnan ismeri? – kérdezte Inuyasha.

- Nem tudom…

Eközben a házban…

- Miért nem gyógyítottad meg magad? – kérdezte Sango.

- Nem maradt rá erőm. Ha nem találsz meg, valószínűleg meghalok. – válaszolt Kira.

- De mi történt? Az a vihar…Harcoltál? – kérdezte Sango.

Kira bólintott.

- De kivel? – kérdezte a démonírtó, majd meglátta barátnője szemében a mérhetetlen fájdalmat.

- Vele? Visszatért?

Kira csak bólintott. Sango komoran nézett a lányra.

- És most mit fogsz tenni, ha visszanyered az erőd?

- Megölöm…- suttogta Kira.

***

- De miért jön velünk? – kérdezte durcásan Inuyasha.

- Mert Sango barátnője. – válaszolt Kagome.

- És? Csak nyűg a hátamon.

- Nyugodtan velünk jöhetsz, Kira. – mondta a lánynak Kagome, figyelmen kívül hagyva Inuyashát.

- De én nem ezt mondtam…

- Inuyasha…Osuwari! – kiáltotta Kagome.

- Inuyasha is ezt szeretné…Ugye? – nézett villámló szemekkel kutyafülű hősünkre.

- I-igen…- válaszolt a porban heverő Inuyasha.

Eltelt néhány nap. Kira sebei hamar begyógyultak, s miután mindenkivel megismerkedett, Sango és Kagome azt javasolták, tartson velük.

- Amúgy hogy kerültél ide Sango? – kérdezte Kira.

- Egy féldémon, Naraku megölt mindenkit a faluból…Egyedül Kohaku maradt életben, de őt meg a bábjaként használja…- mondta Sango.

- Ez rettenetes…- suttogta Kira.

Sango csak komoran nézett maga elé. Kira vigasztalóan átölelte barátnőjét. Ekkor Inuyasha felkapta a fejét.

- Sesshoumaru…- morogta.

- Ki? – kérdezte Kira.

- Inuyasha bátyja…- lépett oda hozzájuk Kagome.

- Aha…Miért van olyan érzésem, hogy ki nem állhatják egymást? – kérdezte Kira a dühös Inuyashára pillantva.

- Mert tényleg utálják egymást…- mondta Miroku.

Ebben a pillanatban megjelent Sesshoumaru. Unottan végignézett a társaságon.

- Látom, egy újabb egyszerű halandóval bővült a csapatod, Öcsém…- szólt Inuyashához.

Kira egy pillanatra teljesen bedühödött az egyszerű jelző miatt, de aztán észbekapott.

- Nyugodj le...Még nem vagy elég erős ahhoz, hogy bármit is tegyél ellene...

Lassan sikerült megnyugodnia.

- Mit akarsz itt, Sesshoumaru? – kérdezte Inuyasha.

- Semmi közöd hozzá. Nem miattad vagyok itt. Van egy kis elintéznivalóm Narakuval, de ez nem tartozik rád. – válaszolt a bátyja, majd eltűnt.

- Hé te tudod. Hol van Naraku?! Várj! – kiabált utána Inuyasha, de hiába.

- A francba! – morogta.

A csapat tovább indult, és egy idő után már Inuyasha is befejezte a morgást, miután Kagome megfenyegette, hogy kimondja azt a bizonyos szót (osuwari). Már éppen kezdett volna minden jó lenni, mikor egy női hang hasított a levegőbe.

- Szóval itt vagy…

Senki sem értette, kinek szólt a hang…

- Mit akarsz itt?! – kiabálta dühösen Kira.

Mindenki döbbenten nézett a lányra, kivéve Sangot, aki rögtön az eget kezdte fürkészni.

- Ne játszd az ostobát…Pontosan tudod, mit akarok…- válaszolt nyájasan a hang, majd egy nő jelent meg a csapat előtt.

A lánynak fekete haja és ruhája volt, kék szeme hidegen fénylett…És nagyon hasonlított Kirára.

- Azt nem szerezheted meg…Még ha akarnám, sem tudnám átadni…- válaszolt Kira.

- Ó, dehogy nem! Méghozzá elég egyszerűen…Ha meghalsz, az erőd az enyém lesz…- válaszolt a lány.

- A múltkor sem tudtál megölni…- vágta rá Kira.

Inuyasha fejébe hirtelen bevillant a felismerés.

- Ezzel a lánnyal harcolhatott azelőtt, mikor megtaláltuk! De ki ez? És milyen ereje van Kirának?...

- Most meg foglak…Hiszen gyenge vagy…- mondta lekezelően a lány.

Kira dühösen felmordult, és már vetette volna magát a lányra, mikor Sango megragadta a karját.

- Még nem vagy elég erős hozzá! – tiltakozott.

- No lám…Sango…- vette észre a démonírtót a lány.

- Hitari. – mordult fel Sango.

- Rég láttalak…Hallom, hogy a többi gyenge halandónak vége…kivéve egyet…- mosolygott a lány.

Most Sango ugrott neki majdnem, de végül fékezte magát.

- Most nem öllek meg Hugi, majd később…Úgy érdekesebb lesz…- mosolygott Hitari, majd eltűnt.

- Ez meg mi volt?! – kiáltott fel Inuyasha.

- Ki ez a lány?! És ki a húga?! – folytatta a hanyou.

- A neve Hitari…És a nővérem…- adta meg a választ Kira.

***

A csapat egy kis kunyhóban ült a tűz körül. Mindannyian Kirát nézték, aki nagy levegőt vett, majd beszélni kezdett.

- Hitari és én szintén a démonírtók falujából származunk, mint Sango. Egy idősek vagyunk vele. Hitari az ikertestvérem, de ő az idősebb. Apánk még nem sokkal a születésünk előtt meghalt, anyánk nevelt fel minket. Akkor még mi is a faluban laktunk, igazából csak egy éve hagytuk el. Még egészen kicsi korunkban kiderült, hogy nagy szellemi erőnk van, de az csak később, hogy miért. Még csak hat évesek voltunk, mikor egy hatalmas vihar tört ki pont a falu fölött. Úgy tűnt, mind elpusztulunk…De aztán…Nekem és Hitarinak előjött az erőnk, és leállítottuk a vihart…Kiderült, hogy a levegő őrzői vagyunk.

- A levegő őrzői? Az meg mi? – szólt közbe Inuyasha.

- Az őrzők olyan halandók, akik hatalmas szellemi erővel rendelkeznek. Ezek az emberek, amikor szükségük van rá, démonná tudnak alakulni. A négy elemnek vannak őrzői. A földnek, a víznek, a levegőnek és a tűznek. Ezek mindent uralnak, ami az adott elemhez tartozik. Például, a víz őrzői tudnak parancsolni a víziállatoknak-és növényeknek. – magyarázta Miroku.

- És hány őrző van? – kérdezett megint Inuyasha.

- Nyolc. Minden elemre kettő…Igaz? – nézett Miroku Kirára.

- Igen. Hitari és én folyton fejlesztettük az erőnket. Minden jól ment. Sangoval nagyon jó barátnők lettünk…Aztán…Aztán meghalt az anyánk. Néhány éve, egy démon elleni csatában. Nem tudtunk neki segíteni, mert épp előtte használtuk az erőnket, és túl gyengék voltunk az átalakuláshoz. Hitari magát okolta. Folyton varázslatokkal igyekezett növelni az erejét, de némelyik varázslat annyira gonosz volt, hogy a nővéremből lassan kiveszett a jóság, és csak a sötétség maradt a lelkében. De nem vettük észre, és így nem tudtuk megakadályozni. Aztán egy éve végre észre vettük…De elkéstünk. A csatánkban majdnem a fél falu elpusztult, és én nem tudtam megölni. Hitari elmenekült, én meg utána mentem, hogy elpusztítsam. De csak néhány napja találtam meg. Harcoltunk, és ő legyőzött. De most másként lesz…- fejezte be a lány.

Mindenki hallgatott, igyekezett megemészteni a hallottakat. Kira szorongva várt, attól félve, hogy mivel Hitari a testvére, a többiek elüldözik innen. Hiszen mindig így járt. Ahányszor végre letelepedett valahol, és barátokat, esetleg esélyes szerelmet talált, megjelent a nővére, és mindent tönkretett. Őt elüldözték, és minden kapcsolata megszűnt a barátaival. Még néha most is fájt, mikor belegondolt.

- Anyám mesélt nekem egyszer az őrzőkről, amikor kicsi voltam. Azt mondta, őket a démonok is tisztelték, pedig nem voltak telivér démonok. De te halandó vagy, nem fél-vagy negyedvér. Hogy tudsz átalakulni? – kérdezte Inuyasha.

Kira csak döbbenten nézett.

- Nem érdekli őket, hogy Hitari testvére vagyok? Nem akarnak elüldözni? Vagy itt hagyni?...

- Az őrzőkben egy démon lelke reinkarnálódott. De mivel egy testre egy démoni lélek túl sok lenne, ikrekbe reinkarnálódik, úgy, hogy mindkét testbe kerül a lélek jó és rossz részeiből is. Ezért tisztelik őket a démonok, és ezért tudnak átalakulni…Igaz? – kérdezte magyarázata végén Miroku Kirától.

- Igen. – bólintott Kira.

- Értem. Akkor, gondolom, velünk jössz…- mondta Inuyasha. Kagome, Miroku és Shippou is egyetértőn bólogatott.

Kira boldogan mosolyogva bólintott, és csatlakozott új barátaihoz és régi barátnőjéhez.

***

Eltelt egy hét. Kira Inuyasháékkal maradt, és addigra már mindenki megkedvelte a lányt. Épp egy fennsíkon haladtak, mikor hirtelen sötét felleg ereszkedett le, és kilépett belőle Naraku, Kagura, Kanna és….Hitari.

- Üdvözöllek Inuyasha! Amint látom, újabb szánalmas taggal bővült a csapatotok! – mosolygott gúnyosan Naraku!

- Most meghalsz! – kiáltotta Inu, de hála Kagomének és Sangonak, mégse vetette magát Narakura.

- Most nem velem fogtok harcolni. Amint látjátok, az én csapatom is bővült. – mutatott Naraku Hitarira.

- Hitari fog ma veletek harcolni. További kellemes napot! Oh, és Sango! Átadom üdvözleted az öcsédnek! – mondta Naraku, majd Kagurával és Kannával együtt eltűnt.

Sango csak dühösen meredt arra a pontra, ahol a féldémon állt. Hitari ezzel szemben mosolyogva szemlélte a társaságot.

- Na lássuk…Akkor kezdjük is…Veletek! – kiáltotta, Kagome és Shippou felé lendülve.

Szegényeknek arra sem maradt idejük, hogy kiáltsanak, Hitari minimum hat méterre taszította őket, ahol fekve maradtak. A következő Miroku volt, aki bár párszor elugrott a támadás ellen, nem volt ellenfél a nő számára. Ő is Kagoméék mellé került. Sangoval már nehezebben boldogult, mivel a lány régebbről ismerte, így tudta, merre fog mozdulni, de végül a démonírtó is a földre került. Inuyashának már meg is sikerült sebeznie, de a lány a következő ütésével a földre küldte a hanyout.

- Nos, Hugi…Ketten maradtunk. – nézett Kirára.

A következő pillanatban már támadott, de Kira mindig elugrált. Aztán ő jött. Hitarinak rá kellett döbbennie, hogy húga, hála Kagome korszerű gyógyszereinek, teljesen meggyógyult, ezért cselhez folyamodott. Mikor már érezte, hogy vesztésre áll, az éppen magukhoz térő Sangoék felé csapott. Kira, hogy barátai ne sérüljenek meg, megállította a támadást, de így ez percre nem figyelt a nővérére, Hitari pedig teljesen kihasználta ezt. Egy erős lökéssel letaszította Kirát a fennsíkról.

- NEEEE!!!!!!!!!! – kiáltott fel Sango, és Hitarira vetette magát. A lány könnyen hárította a támadást, de ekkor majdnem eltalálta Kagome nyila. Aztán Miroku kazaanaja elől kellett elugrania, majd végül kicsit eltalálta Inuyasha Kaze no Kizuja. Ekkor eltűnt.

Mindenki a fennsík széléhez rohant, de hiába néztek le, senki sem láttak. Kirának nyoma sem volt…

***

Kira mázlijára, a fennsík alatt egy folyó folyt, így a lány nem kenődött szét a földön, csak a vízbe esett. Egy ideig még sodorta a folyó, aztán nagy nehezen kimászott a vízből. Néhány szélfuvallat irányításával megszárította magát, majd elindult megkeresni a többieket. Sajnos a folyó nagyon gyors folyású volt, ezért elég messze elsodorta. Elindult a folyó partján arra, amerre a többieket sejtette.

Hamarosan egy sikítás hatolt a fülébe. Egy kislány sikított. Kira gyorsan a hang felé rohant. Egy hatalmas démon épp készült megenni a kislányt, mikor Kira odaért.

- Nem változhatok át...Megijesztené a kislányt...De még így is van annyi hatalmam, hogy elüldözzem a szörnyet...

Egy könnyed legyintésére hatalmas szélvihar kapta fel a démont, s messzire repítette. A kislány még mindig becsukott szemmel állt. Kira odahajolt hozzá.

- Nem kell félned, kislány…A démon eltűnt…- mondta kedvesen.

A lány kinyitotta a szemét.

- Köszönöm…- mosolygott megmentőjére.

- Nincs mit. De az erdő veszélyes. Mit keresel egyedül itt?

- Virágot szedni mentem…- magyarázta a lány, felmutatva egy csokor virágot. Kira ekkor egy nagyobb sebet vett észre a karján.

- Megütötted a kezed? – kérdezte.

A lány bólintott. Kira letépett egy csíkot a ruhájából, és bekötötte a sebet.

- Hazatalálsz egyedül?

- Nem hiszem…Nem tudom, merre vannak, akikkel eddig voltam…- válaszolt a lány.

- Akkor akár velem is jöhetsz…A hegy felé tartok, biztosan van arra egy falu, ahol befogadnak, és ott a barátaid is megtalálhatnak…

- Jó! A nevem Rin. – válaszolt boldogan a lány.

- Én Kira vagyok. Gyere, Rin, menjünk. – fogta meg a lány kezét Kira, majd elindultak.

Éjjel egy tisztáson aludtak, de már kora reggel elindultak. Kira mivel nem tudta, hogy barátai azért egy kicsit elintézték Hitarit, félt, hogy nővére megtámadja őket, amíg Rin vele van. Hamarosan házak tűntek fel, majd beértek egy faluba, ahol szívesen befogadták Rint.

- Biztos nem mehetek veled? – könyörgött Rin.

- Sajnos nem…Elég veszélyes az életem…- mosolygott szomorúan Kira.

- Kérlek…Nem félnék…Becsszó…- próbálkozott a lány.

- Nem lehet…Szia Rin! – köszönt el Kira, majd elindult.

- Szia…- köszönt el szomorúan Rin, majd kelletlenül elindult új szüleivel.

Kira gyakran hátranézett, mert félt, ideiglenes útitársa követni fogja, és ő nem akarta veszélybe sodorni Rint, főleg, hogy rövid útjuk során megkedvelte a kislányt.

Eltelt néhány nap, Kira lassan sétált az erdőben. Reménykedett benne, hogy hamarosan megtalálja a többieket, és már attól sem tartott, hogy összefut nővérével, mivel azóta teljesen visszatért az ereje. Épp egy újabb tisztáson haladt keresztül, mikor egy hang megállította.

- Állj, halandó!

Kira megállt, és szembefordult a hang tulajdonosával. Egy kis, zöld lény szólt hozzá, aki mögött egy fehér hajú, arany szemű férfi állt. Kira hamar rájött, hogy Sesshoumaru az.

- Mit akarsz? – kérdezte higgadtan.

- Hol van Rin? Miért vitted el? – kiabálta a kis démon.

- Semmi közöd hozzá. Amúgy meg mit akartok attól a kislánytól? – kérdezte Kira.

A kis démon arca teljesen elvörösödött a dühtől.

- Meghalsz, halandó! – ugrott Kira felé, kezében a botjával, ami tüzet kezdett okádni.

Kira persze könnyedén elugrált, és mivel a kis vakarék nem fogta fel, hogy ezzel nincs sok esélye, leütötte. Megfordult, és el akart indulni, de a következő pillanatban azon kapta magát, hogy Sesshoumaruval néz farkasszemet.

- Hol van a lány? – kérdezte.

- Miért akarod tudni? És mi közöd van Rinhez? Veletek utazott?

- Ne kérdezősködj, halandó! – fenyegette meg Sessh Kirát. De ekkor a lány felfedezett valamit a hideg arany szemekben. Aggódást. Méghozzá úgy tűnt, Rin felé.

- Egy kis faluba vittem, ahol azt mondták, gondját fogják viselni.

- Vezess oda.

- Rendben. – válaszolt Kira, majd elindult. Sesshoumaru utána. Jakent (ha valaki még nem jött volna rá, ő volt a kis démon J), aki még mindig ájultan hevert a földön, otthagyták.

- Ezt nem értem...Miért aggódik Sesshoumaru Rinért, amikor nem igazán szereti a halandókat? És hogy lehet, hogy Rin eddig velük utazott? Ezt ki fogom deríteni...

***

Lassan leszállt az éj. Mivel egész nap mentek, estére megálltak. Egy kis tisztáson telepedtek le, Kira az egyik fánál, Sesshoumaru a tisztás másik felén lévőnél ült le. Jaken, aki időközben beérte őket, ura közelében ült le. Kira nem igyekezett beszélgetést kezdeményezni, csak csendben figyelte a két démont. Végül Sesshoumaru szólalt meg.

- Te az öcsém csapatához tartozol, igaz? – kérdezte.

- Igen, nem rég csatlakoztam hozzájuk.

- Heh, a szánalmas halandók csapata!...- horkant fel Jaken

- Nem akarok kötözködni, de ha annyira szánalmasak vagyunk, hogy tudtalak nem olyan rég elég könnyen elintézni? – kérdezte mosolyogva Kira.

Jaken erre rögtön elhallgatott. Sesshoumaru érdeklődve fürkészte a lányt. Meglepte a bátorsága, amivel visszaszólt neki, és a könnyed mosolya, amivel Jaken sértésére válaszolt, ráadásul a válaszával alaposan feladta a leckét a kis démonnak. Még egy mosolyféle is felderengett ajkain, bár ez annyira nem volt látható, hogy csak ő tudott róla, bár az, hogy ő mosolyog, ráadásul egy halandó miatt, annyira lefoglalta a gondolatait, hogy csak homályosan érzékelte, hogy Kira felállt, és elsétált.

A lány lassan levetkőzött, majd belesétált a tóba. Úszott egy kicsit a kellemes vízben, majd hirtelen egy ág reccsenését hallotta. Megfordult, és a tó felé csörtető Jakent pillantotta meg.

- Mit képzelsz, hova mész, halandó?!...- kérdezte a démon, majd egy pillanatra megakadt a szeme, Kira mellmagasságában.

Kira ekkor vette észre, hogy akaratlanul is, de félig kinn van a vízből…

Sesshoumaru hirtelen egy hatalmas csobbanásra, sikításra, és egy óriási ütés hangjára kapta fel a fejét, amit egy fájdalmas ordítás követett. Nemsokára megjelent a roppant dühös, vizes hajú Kira, és mögötte a szintén dühös Jaken, aki egy hatalmas púpot tapogatott a fején. A démon és a lány ordítozva közeledtek a tisztáshoz.

- Ezt miért kaptam?! – ordította Jaken, a púpot tapogatva.

- Még kérdezed?! Mert egy perverz démon vagy, azért!!! Ha még mindig nem fognád fel, azért mert meglestél!!! – kiabált vissza Kira, majd leült az egyik fához.

Jaken épp visszavágott volna, mikor egy halk hang szólt közbe…

- Jaken. – szólalt meg Sesshoumaru, hangjával azonnal elhallgattatva a kis démont.

Kira meglepetten rándult össze. Dühében észre sem vette, hogy majdnem a démon mellé ült le. Mivel nem akart teljesen hülyének kinézni, és mert Sessh sem zavarta el, nem állt fel, hogy arrébb menjen.

Sesshoumaru eközben a szeme sarkából folyton Kirát figyelte. A lány vizes hajából a víz az eddig sem túl bő ruhájára szivárgott, így még jobban látszódott Kira gyönyörű alakja. Sessh látta, hogy a lány próbálja ugyan leplezni, de vacog.

- Jaken, rakd meg a tüzet! – parancsolta.

A lány meglepetten nézett a démonra, mivel látta rajta, ő nem fázik. A pillantásuk találkozott, és néhány pillanatig egymás szemébe néztek, majd Kira elfordította a fejét, és figyelmét abbéli zavarának szentelte, hogy a démon szemében újabb érzelmeket fedezett fel, és hogy ettől a felfedezéstől valamiért elpirult.

Ezalatt Sesshoumaru is a saját zavarával volt elfoglalva. Érzett valamit, amíg a lány szemébe nézett. De hogy ő, a nagy Sesshoumaru, érezzen valamit, amíg egy halandót néz? És az érzés nem a gyűlölet legyen? Mert még Rin esetében nem lepődne meg ezen, de egy idegen halandónál, akinek még a nevét sem tudja? Ez nem normális…

- Hogy hívnak? – kérdezte

- Kirának…Te meg Inuyasha bátyja vagy, Sesshoumaru…- válaszolt Kira.

Sessh csak bólintott. Kira a fának dőlt, majd elnyomta az álom. Sesshoumaru még egy ideig figyelte a lány szép arcát, majd ő is elaludt.

Aznap éjjel egy lánnyal álmodott. Nem látta az arcát. A lány odasétált hozzá, ő pedig a karjaiba fogta, és megcsókolta, majd hirtelen a szél felkapta a lányt, és ő eltűnt… Sesshoumaru hirtelen ébredt fel. A nap még nem is kelt fel, Jaken békésen aludt a fánál.

- Mi a baj? – hallott egy halk hangot.

Odafordult. Kira nézett felé a fa mellől, ahol ült. Sessh nem szólt, csak elfordította a fejét. Kira megvonta a vállát, de azért még fürkészte egy ideig a démont, majd visszaaludt. Sesshoumaru nem vette észre. Maga elé bámult, szívében azzal a mély szomorúsággal, amit akkor érzett, amikor a lány eltűnt…

***

Másnap már ennek a szomorúságnak nyoma sem volt. Sesshoumaru csendben ment, miközben a vidáman dudorászó Kirát figyelte. A lány sem távolodott el annyira a démontól, mint tegnap. Hamarosan ez a távolság annyira leszűkült, hogy már egymás mellett mentek. Kira még a dudorászást is abbahagyta, mivel úgy hitte, ez zavarja a démont.

- Miért hagytad abba? – hallatszott Sessh kérdése.

- Gondoltam, zavar…- válaszolt Kira zavartan.

- Nem, nem zavar…- válaszolt Sesshoumaru, és még egy enyhe mosolyt is megengedett magának.

Kira, valamiért nagyon boldogan attól, fogy a fiút nem zavarja a dudorászása, újra dúdolni kezdte az előbbi dallamot, majd később már halkan énekelte is a dalt. Sesshoumaru csendben hallgatta. Aznap nem történt túl sok érdekes dolog velük. Már hosszabban beszélgettek, de a múltjukat mindketten kerülték. Éjszaka újra a szabad ég alatt készültek tábort verni. Kira tüzet rakott, és elkezdte megsütni azokat a halakat, amiket egy közeli patakban fogott. Megkínálta velük Sessht és Jakent is, de egyikük sem kért. Sesshoumaru felállt, és elment, Jaken pedig kis idő múlva szintén eltűnt. Kira magányosan, a tűz mellett töltötte az éjszaka nagy részét. Már rég elnyomta az álom, mikor hajnalban Sesshoumaru visszatért. A démon leült a tűz mellé, majd elaludt.

Reggel Kira arra ébredt, hogy valami meleg van a kezén. Kinyitotta a szemét, és elhűlve tapasztalta, hogy ami selymesen borítja be a kezét, az vér. Rögtön felült, körülnézett. A tűz mellett Sesshoumaru feküdt, s az ő vére folyt. A lány gyorsan a seb fölé hajolt, és jobbat nem találva, hosszú köpenyéből tépett csíkokat, amivel bekötözte a sebet. Sesshoumaru hamarosan magához tért, és csodálkozva látta, hogy a lány köpenyének anyagjával vannak bekötve a sebei, s Kira aggódva hajol fölé.

- Hogy vagy?

- Túlélem…- válaszolt Sessh, és már fel is akart volna állni, ha Kira vissza nem tartja.

- Még nem kéne felállnod! A sebeid komolyak, ezzel még a démoni gyógyító képességed sem bír el hamar! Még egy órát feküdnöd kell!

Látva, hogy Kira komolyan gondolja, amit mond, a démon kelletlenül visszafeküdt.

- Miért segítettél rajtam? – kérdezte Sesshoumaru kis idő múlva.

Kira hirtelen nem tudott mit felelni.

- Tényleg...Miért mentettem meg az életét?...Talán mert...Mert tetszik?...Nem tudom...

- Nem tudom…

- Azért köszönöm…- válaszolt a démon, aki észrevette a lány zavarát.

Ekkor megérkezett Jaken.

- Sesshoumaru nagyúr! Mi történt veled, Nagyuram?! – kiáltotta, mikor meglátta Sessh bekötözött sebeit.

- Nem tartozik rád, Jaken. Hol voltál?

- Ööö…Csak elmentem sétálni…mert…mert…

- Mert nem akartál egy halandó közelében lenni? – kérdezte Kira, arcán mosollyal.

Jaken nem válaszolt, inkább leült Sesshoumaru közelébe. Az elkövetkező egy órában, amíg Sessh feküdt, senki sem szólt. Sesshoumaru azért nem, mert a sebei gyógyulásával volt elfoglalva, Jaken azért, mert nem akart beszélgetni, Kira pedig azért, mert Jaken a viselkedésével azért egy kicsit megsértette.

Mikor Sessh sebei végre valamennyire begyógyultak, elindultak. Út közben mindössze annyi történt, hogy néhány kósza szelecske feldöntötte Jakent. Miközben szolgája morgását hallgatta, Sesshoumaru apró mosolyt fedezett fel Kira arcán, ahogy a lány a sáros démont nézte. (mondanom se kell, a szél a sárba taszította, nem magától volt sáros J). Nemsokára megérkeztek a faluba, ahova Kira Rint vitte. A falu határán Kira megtorpant.

- Inkább csak én megyek be. Várjatok itt. Nem kellene megijeszteni az embereket.

Sessh csak bólintott. Kira elindult, és néhány perc múlva Rinnel tért vissza.

- Sesshoumaru nagyúr! Jaken! – kiabálta a kislány, és körbeszaladgálta egy párszor a két démont.

Kira mosolyogva nézte.

- Akkor én megyek is…- mondta, majd elindult.

Rin odaszaladt hozzá.

- Nem maradsz?

- Nem lehet. Meg kell keresnem a barátaimat…- mosolygott Kira.

- Keletre vannak. – szólalt meg Sesshoumaru.

Kira köszönésképpen rámosolygott, majd elindult. Alakját lassan elnyelte az erdő.

- Hiányozni fog…- motyogta Rin.

Sesshoumaru csak megfordult, és elindult. Bár senkinek sem vallotta volna be, érezte, hogy neki is hiányozni fog a lány.

***

- Remélem, jól van…- szólalt meg Kagome.

Már néhány nap eltelt azóta, hogy Kira eltűnt, és a csapat sehol sem találta a lányt…

- Jól van…- szólalt meg egy vidám hang mögöttük…

A csapat egy emberkét fordult hátra. Mögöttük állt a mosolygó Kira.

- Hát ti meg miért vagytok úgy elkenődve? – kérdezte.

- Rád vártunk! Hol voltál? – kérdezte Sango megkönnyebbülve, hogy barátnője él.

- Tettem egy kis kitérőt…

- Aha…És a köpenyed? Miért olyan szakadt?...- kérdezte Kagome.

- Nem érdekes…Majd egyszer elmondom…- kerülte ki a választ Kira.

Inuyasha homlokráncolva nézte a lányt. Sesshoumaru szagát érezte rajta…és a bátyja vérének szaga is érződött Kira bőrén…De mivel látta a lányon, hogy most nem akar a kalandjairól beszélni, nem firtatta a dolgot.

Kira megkönnyebbülve fújta ki magát, mikor látta, hogy Inuyasha nem fűz semmit ahhoz, hogy Sesshoumaru szaga érződik róla...Tudta, hogy a hanyou biztosan megérezte rajta a démon szagát, és most nagyon örült, hogy nem kell mindenkinek elmesélnie kis kalandját.

A csapat tovább folytatta útját, Narakut, és az ékkőszilánkokat keresve.

***

Lassan leszállt az éj. Rin unatkozva ült a tűz mellett. Már négy nap telt el azóta, hogy Kira elment. Sesshoumaru elment, Jaken pedig a tűz mellett hortyogott. Rin nagyon unatkozott. Hirtelen elhatározta, hogy elmegy, és szed néhány virágot Sesshoumarunak. Felállt, és elindult egy patak felé, ahol, amikor arra mentek, szép, kék virágokat látott.

Hamar odaért, és elkezdte szedni a virágokat. Hirtelen azonban egy alakot pillantott meg, nem messze tőle. A lánynak hosszú haja, sötét ruhája volt, és nagyon ismerősnek tűnt.

- Kira? – szólalt meg bátortalanul Rin.

A lány felé fordult. Nem Kira volt, mert a holdfénynél látszott, hogy sötétebb haja, és ruhája van, de nagyon hasonlított rá.

- Te ismered Kirát? – kérdezte az idegen. Hideg hangja volt, amitől Rin önkéntelenül is megborzongott.

- Igen…- válaszolta kissé remegő hangon.

A nő elmosolyodott, és elindult Rin felé.

- Te ismered? – kérdezte a lány.

- Igen…Ismerem…- válaszolt a nő, majd felkapta Rint, és felrepült vele az égbe.

A kislány elejtette a virágokat, amik a földre hullottak…

- Jaken! – szólalt meg egy szigorú hang a kis démon feje fölött.

Jaken azonnal felállt, úgy nézett urára.

- Hol van Rin? – kérdezte Sesshoumaru.

A kis démon körülnézett. Rinnek semmi nyoma sem volt.

- Nem tudom, Nagyuram. Mikor elaludtam, még a tűz mellett ül…- válaszolt, de nem tudta befejezni, mert Sessh egyszerűen keresztül gyalogolt rajta, majd elindult arra, amerről a lány szagát érezte.

Útja egy patak partjához vezetett. Itt erősen érezte Rin illatát, de látni nem látta a kislányt. Ekkor megpillantott néhány kék virágot, amelyeket valaki leszakított, de aztán elejtett. A virágokon érződött Rin illata, meg egy másik illat, amely valahogy ismerős volt, és mégsem…Aztán rájött. Kirán érezte ezt az illatot, bár ez nem a lány szaga volt. Sessh beleszagolt a levegőbe, majd elindult arra, amerre ezt az illatot érezte, ami összefonódott Rin illatával.

Menet közben volt ideje gondolkodni. Amióta Kira elment, minden éjjel, amikor elaludt, mindig ugyanazt az álmot látta: Egy lányt látott. A lány odasétált hozzá, ő átfogta karjaival, és megcsókolta…aztán meglátta az arcát. Kira volt az, akit a karjaiban tartott, és ő nézett rá gyönyörű, de szomorú szemekkel. Majd a szél felkapta a lányt, és ő eltűnt…

Nem értette magát. Hogy álmodhat folyton azzal a halandóval?! Hiszen ő egy hatalmas démon, nem érezhet semmit sem egy egyszerű lány iránt! Remélte, hogy még azelőtt sikerül letisztáznia magában ezt, mielőtt megtalálja Rint, mivel annak, aki elrabolta a lányt, köze lehet Kirához…és Sesshoumaru nem akart úgy találkozni a lánnyal, hogy ilyen furcsa, bizarr gondolatai vannak vele kapcsolatban…

***

Inuyasháék nyugodtan sétáltak a napfényben. A lányok vidáman cseverésztek, a fiúk előttük mentek. Shippou duzzogott, mert kapott egyet Inuyashától a fejére, mert reggelinél meg merte jegyezni, hogy a hanyou igazán ehetne kultúráltabban. Inu pedig azért duzzogott, mert ő meg Kagométól kapott, miután Shippout fejbe verte. Így Miroku, mivel a másik kettő hallgatott, nem kezdeményezett beszélgetést.

- Kira, figyelsz egyáltalán? – kérdezte meg harmadszorra barátnőjét Sango.

- Mi? Ja, persze…- bólintott Kira.

- Olyan fura vagy, mióta visszajöttél…Tisztára olyan vagy, mint aki szerelmes…- jegyezte meg Kagome.

- Hogy éééén?!?! Sze-szerelmes?!?! Ugyan, lányok, dehogy! – tiltakozott elvörösödve Kira.

- Hát, nem tudom…Biztos nem találkoztál senkivel sem az úton? – kérdezte Sango.

- Nem, mondtam már, hogy nem!!!! – kiabálta Kira dühösen, majd elrohant a többiek elől.

- Ebbe meg mi ütött? – nézett a lány után Miroku.

- Talán kicsit túl sokat piszkáltátok mostanában, nem lányok? – kérdezte Shippou.

- Hát, lehet…De olyan furcsa lett…- mondta Sango.

Inuyasha hallgatott. Nem mondta el senkinek, hogy Sesshoumaru szagát érezte Kirán.

- Vajon van köze Kira furcsa viselkedéséhez a bátyámnak?...

Kira jó sokáig szaladt a fák között. Mikor megállt, reménykedett benne, hogy már nem látszik az arcán az az elpirulás, amit az okozott, amikor Kagome megemlítette, hogy olyan, mint aki szerelmes.

- Hogy én szerelmes! Nem szerethettem bele Sesshoumaruba! Oké, helyes, meg minden, sőt még tetszett is egy kicsit, de nem vagyok szerelmes belé!!! Vagy mégis?...Nem tudom...De még ha szerelmes lennék belé, ő úgy tudja, halandó vagyok...És ő megveti a halandókat...Mármint Rinen kívül...

- Jaj, reménytelen eset vagyok!...- sóhajtotta hangosan Kira, majd elindult vissza a többiekhez.

- A számból vetted ki a szót, Hugi! – szólalt meg valaki a háta mögött.

Kira rögtön megfordult. Előtte, úgy másfél méterrel a föld felett lebegett Hitari. És tartott valakit a kezében…Rin volt az.

- Engedd el a lányt! – kiabálta Kira.

- Ugyan miért? Mert te azt mondod? – kérdezte mosolyogva a nővére.

- Nem csak azért…- hallatszott egy rideg hang a közelből…

***

Sesshoumaru már elég régóta úton volt, de érezte, Rin nagyon közel van. Annyira belemerült a lány illatának követésébe, hogy amikor megérzett egy újabb illatot, nem jutott eszébe a tulajdonosa neve, bár tudta, ismeri az illetőt. Ekkor meghallott egy hideg hangot.

- Ugyan miért? Mert te azt mondod? – kérdezte egy éjfekete ruhás, fekete hajú nő, aki a levegőben lebegett…A kezében pedig ott volt a rémült Rin.

- Nem csak azért…- szólalt meg a youkai.

A nő ránézett. Az arca valahogy ismerős volt, de nem ugrott be a démonnak, hogy honnan.

- Sesshoumaru?! – hallatszott egy döbbent hang a nő mellől.

Sessh odanézett, és megpillantotta Kirát. Rögtön rájött, kinek az illatát érezte, és arra is, hogy miért volt ismerős neki az nő. A feketehajú lány majdnem úgy nézett ki, mint Kira. Különbség csak a ruhájában, a hajában és abban volt, hogy míg Kirával ellentétben a nőből sugárzott a hideg sötétség. De ahogy Kirára nézett, Sesshoumaru egy pillanatra csak a lányra tudott figyelni, minden más megszűnt körülötte, csak azt a két gyönyörű szemet látta, ami álmaiban is kísértette. Amikor tekintetük összekapcsolódott, mindkettejüket furcsa melegség öntötte el. A pillanat rövid volt, de ők éveknek érezték…Aztán Hitari hangja törte meg a pillanatot.

- Á, a híres Sesshoumaru! Hamar a nyomomra bukkantál…Látom, már ismered a húgomat…- mosolygott Hitari.

Sessh döbbenten nézett Kirára.

- A húga?!?!?! Miről beszél ez a nő?!?!?! Hiszen ő démon...Kira meg halandó!!!

De amikor a lány szemeibe nézett, nem látott mást, csak mély szomorúságot, és dühöt.

- Ahogy látom, a Hugicám nem mesélte el, ki is valójában…Ez egy olyan csúnya szokása…- mosolygott Hitari.

- Nem érdekel, ki ő. A lányt akarom. – nézett Rinre a démon.

- Sajnálom, de azt nem lehet…Még szükségem van rá…- mosolygott Hitari.

- Mire kell neked az a gyerek?! – kérdezte Kira.

- Ez egyszerű. Ha átadod az erőd, nem bántom…Ha pedig nem teszed…Nos, akkor elmondhatod, hogy egy újabb élet szárad a lelkeden…- mosolygott Hitari.

Kira lelki szemei előtt felderengett egy emlék: A nővérével harcol, de túl gyenge. Hitari az erejét követeli, de nem tudja megölni, arra még van ereje, hogy megvédje magát. A nővére megzsarolja, hogy elpusztítja egy közeli falu minden lakóját, ha nem adja át az erejét. Nem hisz neki. Ekkor egy hatalmas vihar kerekedik, és mindenkit elpusztít a faluban. Nem tud segíteni az embereken, nincs elég ereje. Látja nővére gúnyosan mosolygó arcát, ahogy a vihar előtt lebeg…

- Nem...Még egyszer nem...Nem hagyom!

- Ne merészeld! – ordítja Kira, és a következő pillanatban Hitarinak ugrik.

Körülöttük hatalmas szél támad. Kira mérhetetlen dühvel ostromolja nővérét újabb, és újabb támadásokkal, de hiába. Hitari könnyedén ellebeg a csapások elől.

Sesshoumaru döbbenten figyeli a testvérek harcát.

Ekkor egy kiáltás hallatszik…

- Hiraikotsu! – és a csontbumeráng majdnem lecsapja Hitari fejét…