***

Már eltelt néhány nap, de Narakunak nyomát sem látták. Bár bárhol jártak, tudták, a démon előttük haladt el arra. Erre egyszerűen rá lehetett jönni. Mindenfelé felperzselt falvak, halott emberek.

Brutális, de látványos nyomok. Inuyasha persze folyton morgott, hogy már megint temetni kell, de Kagome lepisszegte. Vagy leosuwarizta. Általában mindkettő.

Sesshoumaru nem morgott, de ő is csak Kira miatt. Még mindig nem szokat meg, ezt a kedveljük a halandókat dolgot, de azért próbálkozott. Például, nem piszkálta folyton Inuyashát, nem szólta le a többieket, csak néha.

Bár még így is volt, hogy megkapta Kirától, amikor esténként végre beszélni tudtak, hogy milyen szívtelen.

Ez volt az egyetlen dolog, ami zavarta a lányt. Hogy fenntartsák, hogy már nincs köztük semmi, és az, amikor csókolóztak, és szerelmet vallottak egymásnak, mielőtt Kira eltűnt, csak fellángolás volt, nappal nem igazán szólhattak egymáshoz. Csak éjszaka volt néhány nyugodt órájuk, és akkor is vigyázniuk kellett, nehogy valaki felébredjen, és meglássa őket.

De Kira úgy érezte, lassan megszokja. Néha persze erőt vett rajta a szomorúság, de ez már nem fordult elő annyiszor.

És bár a lány úgy gondolta, jobb lenne, ha elmondanák a többieknek, hogy együtt vannak, megértette, hogy Sesshoumaru aggódik érte. Persze néhányszor felhozta a témát, és úgy tűnt, egyre jobban meggyőzi a démont.

Aznap újabb lerombolt falut találtak. Mire mindenkit eltemettek, késő délután lett, de mivel nem akartak a házak romjaiban aludni, inkább tovább indultak. Az este egy kis tisztáson érte utol őket. Letelepedtek, majd hamarosan mindenki álomba merült. Illetve majdnem mindenki. Kira felállt, és lesétált a tisztásról. Már korábban járt erre, úgyhogy tudta, van itt egy tisztavizű tó, ahol megfürödhet. Hamar odaért. Levette ruháit, és belegázolt a kellemes vízbe. Sokáig úszkált, majd egy idő után kisétált a vízből, megtörülközött, és felöltözött.

Nyugodtan sétált a fák között, de igazából nem is figyelte, merre megy. Ennek az lett a következménye, hogy nekiütközött valakinek, de ahelyett, hogy hátraesett volna, erős karok tartották meg. Felnézett, és elmosolyodott.

Sesshoumaru állt előtte. Meg akart szólalni, de a démon odahajolt hozzá, és megcsókolta. Kira viszonozta. Ekkor Sessh ajkai a lány nyakára tévedtek. Kira megborzongott az érintéstől.

A youkai viszont nem elégedett meg ezzel. Lassan elkezdte lecsúsztatni a lány válláról a ruháját.

- Sesshoumaru…Mit csinálsz? – kérdezte remegő hangon a lány.

A démon nem válaszolt, csak tovább munkálkodott a ruhadarab lejjebb csúsztatásán.

- Sesshoumaru! Megláthatnak! – lépett el a lány a démontól.

- Elég messze vagyunk…- ölelte át újra a youkai.

- És mi van, ha valamelyikük erre jön? Megláthat! – lépett el újra a lány, hátat fordítva Sessnek.

- Nem érdekel…Lásson…- suttogta a lány fülébe Sesshoumaru, miközben újra átfogta karjaival, és haját félreseperve most hátulról csókolt bele a nyakába.

Kira még meg akart szólalni, hogy bárki megláthatja őket, de ez már őt sem érdekelte. Főleg akkor nem, mikor Sesshoumaru végre le tudta húzni róla a ruháját. A ruháját igen, de a köpeny rajta maradt. Így Kira egy szál fehérneműben és köpenyben állt Sesshoumaru ölelésében.

Szembefordult a démonnal, és kioldozta a köpenyét. A ruhadarab a lány lábához esett. Kira odalépett Sesshoumaruhoz, és elkezdte megszabadítani őt a ruháitól. Mikor ez sikerült, Sess lehúzta a fehérneműt Kiráról, majd a fűre fektette a lányt, miközben folyamatosan csókolta. Hamarosan mindketten átadták magukat a szenvedélynek, és egymásé lettek. Többször is.

Kira Sesshoumaru mellett feküdt, arcával a démon felé fordulva.

Sess a lány hajtincseivel játszadozott, és időről időre megcsókolta a lányt.

- Még mindig úgy gondolod, hogy Inuyasháék előtt is titkolóznunk kéne? – kérdezte a lány.

- Nem…Azt akarom, hogy bármikor megcsókolhassalak…Ha rájönnek, rájönnek…- hallatszott Sesshoumaru válasza.

Kira elmosolyodott, majd megcsókolta a démont.

- Ideje visszamenni, nem? – kérdezte a lány.

- De, menjünk…- értett együtt Sessh.

Mindketten felöltöztek, majd lassan visszatértek a táborhelyükre, ahol Kira szokás szerint lefeküdt, Sesshoumaru pedig a fáról figyelte a lány álmát.

***

Másnap végre tovább indultak. Mindenki megkönnyebbülésére, most nem találtak egyetlen porig rombolt falut sem. Ennek két ok miatt örültek:

1. Nem kellett több halottat eltemetni.

Inuyasha meg is jegyezte, hogy legalább most nem megy föld a hosszú körmei alá. (J)

2. Már biztosan közel járnak Narakuhoz.

Kira már eléggé kíváncsi volt erre a Narakura, hiszen ő csak a páviánbundájában látta, de amikor megkérdezte a többieket, ők elmondták neki, hogy Naraku váltogatni tudja a kinézetét, így akárki lehet.

Nemsokára egy tó partjához értek, amit egy vízesés táplált.

- Mi lenne, ha itt megállnánk egy kicsit? – javasolta Kagome.

Senkinek sem volt ellenvetése, csak Inuyashának, de ő is elhallgatott, miután Kagome megfenyegette, hogy kimond egy bizonyos szót (osuwari).

- Lányok, nincs kedvetek fürdeni? – kérdezte Sango.

- De, persze, hogy van! – vágta rá Kagome és Kira.

A lányok Rint és Shippout bízták meg azzal, hogy figyelje, a fiúk ne leselkedjenek, majd lementek a tóhoz. Viszont, amikor kimásztak, Kira véletlenül belelökte a ruháikat a vízbe, így mindenük vizes lett.

- Ne haragudjatok…- sajnálkozott piros fejjel a lány.

- Semmi baj! – mosolyogtak rá a lányok.

Felöltöztek, és amíg a többiek elindultak visszafelé, Kira beállt ruhában a vízesés alá. Utoljára kislány korában csinált ilyet, amikor még édesanyja élt. Majd csurom vizesen ment vissza a többiekhez.

Sango vörösen ült a helyén, és Kagome sem volt éppen sápadt, ugyanis az átázott ruháik nem takartak túl sokat. Mikor Kira odaért, hirtelen egy kis meleg szellő járta körül a lányokat, addig, amíg ruháik meg nem száradtak.

- Köszi! – mosolygott a két lány Kirára.

- Nincs mit.

A fiúk már nem voltak ilyen lelkesek. Miroku arcáról le lehetett olvasni a csalódottságot, és Inuyashán is látszott, hogy élvezte a helyzetet.

Kira elmosolyodott, majd tovább indultak. Nem mentek régóta, mikor megszólalt egy hang.

- Á, a kis csapat! Végre ideértetek! – jelent meg előttük Naraku.

Mindenki azonnal támadásba lendült, kivéve Shippout, Rint és Jakent, akik hátrébbvonultak, és inkább lelkileg segítették a többieket.

Miroku nem használhatta az örvényt, mert megjelentek a darazsak, ezért a botjával és varázsigés szalagokkal irtotta a démonokat, aki több százan jelentek meg. Sango Kirarával harcolt, el-eldobálva a bumerángját, Inuyasha a Tetsusaigát, Sesshoumaru a Toukijint használta, Kagome nyilakat lőtt ki, Kira pedig villámgömböket dobált rájuk.

De bármilyen kitartóan küzdöttek, a szörnyek csak jöttek. Ekkor csatlakozott be Kagura és Kanna. Kagura a szelet próbálta zavarni, de most nem ment neki!

- Miért nem működik?! – fakadt ki.

Hirtelen beszállt elé Kira.

- A levegő az én elemem…Hiába vagy a szél úrnője, a szél is levegő…És a levegőt én uralom…- mosolygott a démonra, majd egy kisebb viharral elrepíttette őt.

Kanna tükrét hamar összetörte Kagome egyik nyílvesszője, így ő is kimaradt a harcból, és a démonok is elkezdtek fogyatkozni.

- Véged van, Naraku! Túlerőben vagyunk! – kiabálta Inuyasha.

- Igen? Ezt figyeld! – válaszolta a hanyou, majd gyökereivel megragadta Kirát, és egy ékkőszilánkot illesztett a hátához. Egy szennyezett szilánkot…

A szilánk bement a lány bőre alá.

- Most én irányítom! – nevetett Naraku.

- Nem hiszem! – kiáltott Kira, és a féldémonhoz vágott egy villámgömböt.

- Áh! Ezt megbánod! – kiáltotta Naraku.

Csak ránézett a lányra, aki hirtelen pokoli fájdalmat érzett a hátában, ami egész testére átterjedt. Felsikoltott, és összecsuklott.

- Kira! – kiabálták a többiek.

Mikor a lány felállt, tekintete olyan üres volt, mint amilyen Kohakunak szokott.

- Intézd el őket! – hallatszott Naraku parancsa.

Kira tehetetlenül nézte, ahogy karjai felemelkednek, és villámgömböket zúdítanak a barátaira. Hiába próbálta megállítani őket, teste nem engedelmeskedett akaratának.

A lány a levegőbe emelkedett, és ott hatalmas vihart kavart, majd az egészet a társaira zúdította, akiket messzire elsodort az orkán erejű szél. Egyedül Sesshoumaru volt az, aki ott maradt.

Kira odaröppent elé, és egy ideig farkasszemet néztek, majd a lány támadásba lendült. Sesshoumaru csak védekezett, nem támadott. Kira egyre erősebb csapásokkal ostromolta, az ékkőszilánk megnövelte az eddig sem kicsi erejét. Sessh egy ideig tudta hárítani a csapásokat, de egyre több sebet szerzett. Végül a földre került.

- Öld meg! – hallatszott Naraku parancsa.

Kira a férfi mellé lépett. Könnyes szemmel nézett a démon arany szemeibe, s keze már indította volna a támadást, amikor…

- Meg kell törnöm a varázslatot...Muszáj megtörnöm...

- NEM!!! – ordította a lány, és abban a pillanatban visszanyerte az uralmát a teste fölött.

A következő pillanatban iszonyatos fájdalom töltötte el a testét. Sikoltva esett össze. Testét körülfonta néhány gyökér, ami Naraku elé vitte.

- Ezért még megfizetsz…Senki sem szegülhet ellen az akaratomnak…Senki! – kiáltotta Naraku, és a fájdalom Kira testében egyre nőtt.

Még látta Sesshoumarut, mielőtt elájult.

- Nos, Sesshoumaru…Mivel a lány most nem használható, kénytelen leszek én elpusztítani téged…- kezdte Naraku, de ekkor befutottak a többiek.

A féldémon úgy érezte, jobb, ha most elmenekül. Eltűnt, Kirát is magával vitte…

***

- Vajon mi baja Sesshoumarunak? – kérdezte Kagome.

- Nem tudom…Olyan furcsa, mióta visszajöttünk…Mintha nem is ő lenne…- válaszolt Sango.

A kis csapat éppen Kaede falujában volt, ahol azokat a sebeket próbálták kiheverni, amiket akkor szereztek, amikor Kirával kellett harcolniuk.

- Hagyta, hogy ellássam a sebeit, és nem is morgott…- mondta Kagome.

- És egyszer sem szólt be Inuyashának, és Jakent sem bántotta…- tette hozzá Sango.

- Biztosan hiányzik neki Kira. Szerintem aggódik érte…- szólt közbe Rin.

- Mi?! – néztek a lányok a kislányra.

- Hát, Sesshoumaru nagyúr és Kira szerintem szeretik egymást…Mármint, amikor Kira még csak velünk jött, nagyon sokat beszélgettek Sesshoumaru nagyúrral, és miközben sétáltak, fogták egymás kezét…- magyarázta a kislány.

A lányok csak néztek.

- Akkor jól gondoltuk…De miért nem mondta el Kira? – kérdezte Sango.

- Nem tudom. Nem hinném, hogy azért, mert nem bízik bennünk…- vélte Kagome.

- Lehet, hogy a bátyám találta ki. – szólalt meg Inuyasha a bokorból.

- Ti itt hallgatóztok?! – nézett be a bokor mögé Sango, ahonnan hamarosan előjött Inuyasha és Miroku.

- De miért találta volna ki Sesshoumaru ezt? Nem akarja felvállalni Kirát? Ez szemétség tőle! – mondta Kagome.

- Nem, nem hiszem, hogy ezért. Lehet, hogy félti? – kérdezte Miroku.

- Az ellenségeitől? Igen, szerintem ezért. Végül is a bátyámnak sok ellensége van. – értett egyet Inuyasha.

Kagome elnézett arra, amerre Sesshoumarut látta elmenni.

- Szegény Sesshoumaru…- sóhajtott.

A többiek bólintottak, majd mindenki ment a saját dolgára.

Inuyasha egy fa mellett állt, és maga elé nézett.

Most meg tudta érteni, mit érez a bátyja. Ha Kagomét rabolnák el, és ő nem lenne olyan állapotban, hogy kiszabadíthassa, biztosan beleőrülne.

- Akkor ez most azt jelenti, hogy szeretem Kagomét?...De...Ott van Kikyou is...Vagy ő már nem?...Érte is így aggódnék?...Nem tudom...Hiszen olyan régen volt!...Ötven éve...

- Szia! Min gondolkodsz? – lépett oda hozzá Kagome.

- Szia. Nem érdekes…

A lány odaállt mellé, és az eget kezdte kémlelni. Inuyasha is figyelt, csak ő nem az eget, hanem a lányt nézte…

Sesshoumaru eközben egy faágon ült. Kívülről közönségesnek nézett ki, de belül nagyon aggódott Kiráért.

Ha már teljesen meggyógyult volna, azonnal a lány után ment volna, de még nem gyógyult meg, bár Kagome gyógyszerei gyorsították a folyamatot. Azt tudta, hogy sebesülten nem lenne esélye kiszabadítani a lányt.

Folyton felderengtek előtte a lány kétségbeesett szemei, ahogy lesújtani készül, majd a fájdalmas arca, amikor Naraku kínozta.

- Ezért még megfizetsz…- mondta akkor a lánynak a félvér.

Sesshoumaru remélte, hogy a lánynak nem lesz komolyabb baja. Nem akarta súlyosan sérülten, vagy ami még rosszabb, holtan látni.

Egyben azonban biztos volt: Ha megtalálják Narakut, személyesen öli mag azt a szemetet, de előtte még kínozza egy kicsit.

Tudta, hogy a többiek valószínűleg nagyon furcsának találják a viselkedését, és nagy az esélye, hogy rájönnek, ő és Kira együtt vannak, de ez most már nem érdekelte.

Felsóhajtott, majd leugrott a fáról, és elindult sétálni, hogy legalább kezdjen valamit magával. A fák között megpillantotta Sangot álldogálni. A lány is észrevette a démont, és odasétált hozzá.

- Sesshoumaru? Kérdezhetek valamit? – szólalt meg a lány.

A youkai megvonta a vállát.

- Te és Kira…Együtt vagytok? – kérdezte a lány.

- Ezt miből gondolod? – kérdezte a démon.

- Abból, ahogy most viselkedsz. Együtt vagytok?

Sesshoumaru egy pillanatig várt a válasszal, majd kibökte.

- Igen.

- Értem…- válaszolt a lány megértő hangon.

- Nem lesz semmi baja sem…Ismerem Kirát, mindig kitalál valamit…- próbálta vigasztalni a démont.

- Ha baja lesz, előbb minden csontját darabokra töröm, aztán megölöm Narakut! – morogta a démon.

Sango halványan elmosolyodott.

- Tudom, milyen érzés aggódni valakiért…Az én öcsém is Naraku fogságában van…Őt is egy szilánkkal irányítja, de ha kiveszik a szilánkot, Kohaku meghal…- mondta szomorúan Sango.

Sesshoumarut ekkor egy furcsa érzelem kerítette hatalomba, amit eddig nem igazán érzett. A sajnálat. Sajnálta a lányt, aki tudta, ha meg akarja szabadítani a testvérét Narakutól, meg kell ölnie a fiút.

- Akkor én hagylak gondolkozni…- szólalt meg Sango, majd elsétált, magára hagyva a démont a gondolataival.

***

Kira egy kastélyban tért magához. Feltételezte, hogy Narakunál van.

Körbenézett a homályos szobában, majd, bár minden porcikája sajgott, felkelt. Körbejárta a szobát. Sehol egy ablak, csak a puszta falak. Egyetlen nyílás az ajtó volt. Kira odasietett, és ki akarta nyitni, ám ekkor egy energiamező visszalökte a földre.

- Hát ez nem fog menni...

Mire feltápászkodott, kinyílt az ajtó, és belépett rajta Kagura. Gyűlölettel nézett végig a lányon, aki hasonlóan kedves pillantásokkal méregette őt.

- Gyere utánam. Ne próbálj megszökni. – mondta a szélboszorkány, majd elindult.

Kira utána indult. Egyenlőre csak fel akarta térképezni a palotát, nem akart megszökni.

Hamarosan Kagura belépett egy hatalmas szobába. Kira követte. A szobában ült Naraku, előtte Kohaku térdelt.

- Elmehetsz…- szólalt meg a féldémon, és a fiú elhagyta a termet.

- Nos…Üdvözöllek a palotámban…- nézett Naraku a lányra.

Intett, és Kagura kiment a teremből.

- Mit akarsz tőlem? – kérdezte a lány.

- Nem egyértelmű? Ekkora erővel hatalmas fegyver leszel…

- Nem leszek.

- Ó, dehogy nem…Amíg a szilánk benned van, azt teszed, amit akarok…

- Szerinted sokáig lesz ez bennem?! – kérdezte a lány.

- Igen. A gyógyító képességed szinte sebezhetővé tett, csak olyan csapás nem gyógyulna be azonnal, ami halálos lehetne számodra, azt pedig egyik barátod sem próbálná meg...Te pedig szép lassan megölöd őket…- mosolygott Naraku.

Kirában ekkor elpattant valami, és a hanyoura vetette magát. Mielőtt elérte volna, fájdalom nyilallt a testébe, és összerogyott.

- Ez nem volt szép…- mondta Naraku, majd hirtelen összeszorította a kezét.

Az ajtó másik oldaláról halk sikoltás hallatszott, majd az ott lévő valaki összeesett.

- Ejnye, Kagura…Nem szép dolog hallgatózni…- mosolygott Naraku.

- Kelj fel! – parancsolta Kirának, és a lány fel is állt, és üres tekintettel nézett a férfira.

- A feladatod a következő…- de azt, amit mondott, csak Kira hallotta.

- Kagura elkísér…- mondta, majd kiküldte a lányt.

Kira Kagura legyezőjén ült, a dühös démonnő társaságában.

- Engem küld, hogy elraboljam azokat a kis vakarcsokat! Mintha nem lenne elég alantas démona…De nem! Engem ugráltat! – morogta a nő.

Kira üres szemmel ült, de belül erősen küzdött a varázs ellen. Hamarosan sikerült megtörnie a varázslatot.

Kagura tovább morgott, mikor egy halk hang szakította félbe.

- Ha így utálod, miért nem hagyod ott? – kérdezte Kira.

- Ez a lány megtörte az ékkő varázsát!

A démonnő egy ideig hallgatott.

- Mert nem tehetem. Nála van a szívem. – bökte ki.

Kira együtt érzően nézett rá.

- Ha megígérném, hogy segítek neked, segítenél nekem kivenni a szilánkot? – kérdezte halkan.

Kagura csak nézett.

- Nem lehet belőled kiszedni a szilánkot, mert begyógyul a sebed…- mondta.

- De igen. Csak eléggé meg kell sebezni. A barátaim közül senki sem vállalná. Féltenének, pedig kibírnám…azt hiszem…- válaszolt a lány.

- Megteszed? Ha igen, elveszem Narakutól a szíved…- mondta.

Kagura éppen válaszolni akart, amikor megjelent egy csapat mérges darázs. Naraku nem bízott bennük, ezért őket küldte kémkedni. Kagura rögtön elhallgatott, Kira pedig igyekezett mozdulatlanul ülni, és üres tekintettel bámulni maga elé.

Hamarosan megérkeztek. Egy erdő széléhez repültek, ahol éppen egy kis rókakölyök, és egy kislány játszott, miközben egy kis zöld démon figyelte őket.

Kira emlékeiben felrémlett Naraku hangja.

- A feladatod a következő...Rabold el a lányt, aki Sesshoumaruval van, és a rókakölyköt!

Rin felnézett az égre, és ott látta lebegni Kirát.

- Kira! Nézd, Shippou, ott van! – kiáltozta boldogan, az égre mutogatva.

A lány felemelte a kezét, és a következő pillanatban szélvihar sújtott le a gyerekekre. Jakent rögtön elsodorta.

A háttérben Kagura figyelt, kíváncsi volt, mit tesz most a lány. Kira mögött gyülekezni kezdtek a felhők. A két gyerek döbbenten állt, és nézett fel a lányra. Kira meglengette a kezét, és egy szélroham indult feléjük. Shippou megfogta Rin kezét, és átugrották. A következőt is. És az utána következőt is. Túl könnyen ment…

Kira remélte, a gyerekek rájönnek, hogy nem akarja bántani őket. A vihar kitört, és elkezdett zuhogni az eső. Az égen villámok cikáztak.

Shippouék előre igyekeztek…becsapott eléjük egy villám…most hátra indultak…oda is…jobbra…oda is…balra…oda is…körülöttük mindenfelé villámok cikáztak.

Kagura nem értette, miért nem kapja már el a lány a gyerekeket. Aztán a vihar elállt.

- Mit csinálsz?! – sziszegte Kagura a lánynak, majd a darazsakat kereste a tekintetével, de azok sehol sem voltak.

Hirtelen leesett neki: A villámok nem ok nélkül csapkodtak össze-vissza! Az esőben megázott, repülni nem tudó darazsakat ölték meg!

Ekkor Kira egy széllökéssel az erdő felé lökte a gyerekeket. Shippouék megértették, és befutottak a fák közé, ahonnan már senki sem tudta kiszedni őket.

- Gyertek vissza. – hallották Naraku csalódott, és ingerült hangját.

Kira jól nevelten visszalebegett Kagura mellé a tollpihére, majd elindultak.

Kagura elgondolkozva figyelte a másik nőt. Szabad akart lenni, de nem mert Naraku ellen szegülni…De ez a lány megszabadíthatná a démontól…Talán…

***

Sesshoumaru egy fán ült, és szokása szerint komoran bámult maga elé. A sebeinek már nem kellett sok, hogy begyógyuljanak, de a démon úgy érezte, addig megőrül.

Ekkor hirtelen feltámadt körülötte a szél, és elkezdte cibálni a haját. Olyan volt, mintha húzná az erdő széle felé. Sessh nem törődött vele, aztán meghallott egy hangot, amit mintha a szél formálna…

- Sesshoumaru…Siess…- Kira halk hangja volt.

Sess ekkor már azt hitte, bekövetkezett, amitől tartott, megőrült. Ekkor azonban megérezte Kira illatát…és Kaguráét.

A két illat három másikkal keveredett. Rinével…Azzal a rókakölyökével, és Jaken szagával…

Aztán hirtelen az erdő szélénél kitört a vihar. Villámok cikáztak, orkán erejű szél fújt, és még messziről is látszott, hogy zuhog az eső.

Sesshoumaru azonnal elsuhant arra.

- Kellemes az idő, nem? – kérdezte Kagome.

Ebben a pillanatban kitört a vihar. Mivel Inuyasháék nem messze táboroztak az erdő szélétől, ők is kaptak rendesen az esőből a nyakukba. Körülöttük a szél a fákat rázta, és látták, ahogy távolabb villámok csapnak be.

- Kira illata! – kiabálta Inuyasha, de a hangos égzengésben nem lehetett hallani.

- Mi?! Nem értem!!! – kiabálták vissza a többiek.

- KIRA ILLATA!!! – üvöltötte Inuyasha.

- Jó, halljuk. – válaszolta Miroku.

- Érzem a szilánkot, ami Kira testében van! Az erdő szélén van! – kiáltott fel Kagome.

- Shippouék is ott vannak! – szólalt meg Sango.

- És Kagura is. Az ő szagát is érzem! – jelentette Inuyasha.

Erre mindenki felpattant, és elrohantak az erdő széle felé.

Mikor Sesshoumaru odaért, nem volt ott már senki sem, csak Rin, Shippou és Jaken. De a démon még látta az elsuhanó tollpihét.

A következő pillanatban pedig a kislány és a két démon csak azt látta, hogy Sesshoumaru a tollpihe után suhan.

Ekkor fékeztek le mellettük Inuyasháék.

- Mi történt?! – kérdezte Inuyasha.

- Kira itt volt, Kagurával, aztán elmentek, aztán megjelent Sesshoumaru, aztán ő is elment utánuk…- összegezte Shippou.

- Na nem! Nem ölheti meg egyedül Narakut! Menjünk! – kiabálta Inuyasha, felkapta Kagomét, és rohanni kezdett.

Miroku és Sango fölültek Kirarára, és elrepültek, míg Jakennek meghagyták, hogy vigyázzon a gyerekekre.

Kira elgondolkozva ült a tollpihén, amikor hirtelen leereszkedtek. Megérkeztek. A két lány leszállt, majd elindult Naraku szobája felé. Mindketten beléptek.

- Csalódtam benned – nézett Kirára a féldémon.

- Azt hitted, nem tudlak figyelni, ha elpusztítod a darazsakat? Ez egy súlyos hiba volt…- mondta, majd a lány a következő pillanatban összecsuklott a fájdalomtól.

Naraku kezében megjelent Kagura szíve, és összeszorította. A másik nő is összeesett.

- Ez csak egy kis emlékeztető…- mosolygott Naraku.

Ebben a pillanatban betört a szoba fala, és ott állt….Sesshoumaru…

***

- Á, Sesshoumaru…- köszöntötte Naraku a démont.

Kira a földön feküdt. Még mindig iszonyatosan fájt mindene, de csak egyvalamire koncentrált: Kagura szívére Naraku kezében. A következő pillanatban pedig felpattant, és egy kisebb szélviharral kisodorta a démon kezéből a szívet, majd odaszaladt Kagurához, a nő mellkasához tette a szívet, ami visszatért tulajdonosába.

Eddigre Inuyasháék is megérkeztek, és most döbbenten bámulták az eseményeket. Sesshoumaru is így volt.

- Átkozott boszorkány! – ordította Naraku, és a következő pillanatban Kira sikoltva rogyott össze. Eddig még nem tapasztalt fájdalom kínozta.

Kagura csak nézte a másik nőt. Megdöbbent, hogy a lány segített neki…Most rajta a sor…

Ekkor azonban berobbantak a képbe a többiek. Sesshoumaru felkapta a kínlódó lányt, és arrébb vitte, ott letette.

- Bírd ki addig, amíg megöljük, jó? – suttogta a lánynak, majd ő is beszállt a harcba.

De hiába támadták a hanyout, ő minden támadást visszavert. Eközben Kira már alig volt magánál. Hirtelen egy hangot hallott maga mellől.

- Biztos, hogy ezt akarod? Bele is halhatsz! – mondta Kagura.

- Igen…Ezt akarom…- suttogta a lány, majd nagy nehezen feltápászkodott.

Kagura mögé állt, szétnyitotta a legyezőjét, egy pengét formált vele, amivel a következő pillanatban végighasította Kira hátát.

A lány akaratlanul is felkiáltott, majd előre esett. Az ékkőszilánk kiesett a hátából. Mielőtt földet ért volna, Sesshoumaru elkapta.

Rögtön végezni akart a szélboszorkánnyal, de egy halk hang megállította.

- Ne öld meg…Ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy megszabaduljak Narakutól…Én kértem meg, hogy tegye meg…- suttogta Kira, majd elájult.

Sessh óvatosan lefektette a lányt, akinek a sebéből már csak alig folyt a vér, majd csatlakozott a többiekhez. Kagura úgyszintén. De akárhogy próbálkoztak, a féldémont nem sikerült megölniük, még megsebezni is alig tudták.

- Én legyőzhetetlen vagyok! Az egyetlen, aki megölhetett volna, az a lány volt, de ő most nem segíthet! – kiáltotta Naraku, majd gúnyosan kacagni kezdett.

Egy halk hang szakította félbe.

- Igazán? – kérdezte Kira.

A lány ott állt a többiek mögött átváltozva.

- Menjetek innen. – mondta nekik.

- De…a hátad…- kezdte Sess, de ekkor a lány megfordult, és látható volt, hogy a seb teljesen begyógyult.

Így a démon is arrébb ment, igaz, kelletlenül.

Ekkor Kira és Naraku harcolni kezdtek. Füst keletkezett körülöttük, így a többiek nem látták, ki van fölényben, csak fehér és fekete fényeket láttak felvillanni. Aztán hirtelen a füst eltűnt, és megpillantották Kirát, aki a halott Naraku fölött állt. A féldémon teste egyszerűen eltűnt, a lány pedig odasétált a többiekhez. Látszott rajta, hogy ez a harc majdnem az összes energiáját felhasználta, de azért mosolygott.

- Tessék. – nyújtotta oda Kagomének az ékkődarabot, amit Narakutól szerzett, majd megbotlott, és összecsuklott volna, ha Sesshoumaru nem kapja el…de elkapta J.

A démon mélyen a lány szemébe nézett, és a következő pillanatban már szenvedélyesen csókolták egymást.

- Igazunk volt. Tényleg együtt vannak. – jegyezte meg Inuyasha akkor, amikor végre fel tudták szedni az állukat a földről.

Kagome és Sango csak mosolyogtak, Miroku bólogatott.

- Induljunk. – szólalt meg ekkor Sesshoumaru, majd hátára vette Kirát.

- De én tudok járni! – morgott a lány.

- Nem tudsz.

- De tudok!

- Oké…- és lerakta a lányt, aki bár megállt a lábán, a kimerültségtől majdnem összeesett az első lépésnél.

- Látod? Nem tudsz. – állapította meg a démon, és visszavette Kirát a hátára.

Kagoméék mögöttük mentek, és mosolyogtak.

- Kira! Sesshoumaru Nagyúr! – kiáltozta Rin, majd a kis pároshoz rohant.

Sesshoumaru letette a lányt, akinek a kislány rögtön az ölébe ugrott, majd ő is leült melléjük. Nem messze tőlük ott ültek Inuyasháék, de most egyik testvér sem kezdte szívatni a másikat.

- Végre pihenhetünk…- szólalt meg Kagome, majd meglátta Sango arcát.

- Ne félj, biztos megtaláljuk Kohakut is…- vigasztalta a lányt.

- Nem volt a palotában…- szólalt meg Kira.

- Biztos Naraku küldte el valahová…Kohaku! – kiáltott Sango, és előre mutatott.

Ott állt az öccse, a fegyverével a kezében. Sango elindult a fiú felé, de Sesshoumaru már ott állt mögötte, és egy mozdulattal kivette az ékkövet. Sango felsikított.

- Kohaku, NE!!!!

Sessh ekkor a halott fiú fölé hajolt, elővette a Tensaigát, és megölte a küldötteket. Kohaku lassan felállt. Sangora nézett.

- Nővérem…Sajnálom…- mondta.

- Kohaku! – sóhajtott Sango, és átölelte testvérét.

- Köszönöm. – nézett hálától csillogó szemekkel Sesshoumarura.

- Nem hagyott volna békén…- intett fejével Kira felé a démon, majd elindult vissza a lányhoz, menet közben csak úgy mellesleg odadobta a szilánkot Kagomének, aki gyorsan megtisztította azt, és az ékkőhöz illesztette.

Leült Kira mellé, aki nagy szemekkel nézett rá, majd megszólalt.

- Látod? Tudsz te rendes lenni, ha akarsz…- mosolygott a lány.

- Egy fenét…- morgott a démon, de a lány csak mosolygott, majd megcsókolta.

A kis csapat úgy döntött, elteszi magát holnapra. Kira és Sesshoumaru azonban inkább elmentek, és egy csodás éjszakát töltöttek együtt.

Másnap reggel úgy döntöttek, tovább indulnak.

- Kár, hogy mentek…- szomorkodott Kagome.

- Nem bírnák ki egymást…- intett Kira Inuyasha és Sesshoumaru felé, akik most is háttal álltak egymásnak.

- Igen…Hiányozni fogsz…- szólalt meg Sango is, és a három lány összeölelkezett. Aztán Kiráék elbúcsúztak mindenkitől, majd útra keltek.

- Hiányozni fognak…Neked nem? – kérdezte Kira Sesshoumarut.

- Az öcsém? Nem. – vágta rá a youkai.

- Ugyan…Tudom, hogy ti valójában kedvelitek egymást…- mosolygott a lány.

- Biztos nincs benned több ékkőszilánk? Hülyeségeket beszélsz…- mondta Sesshy mosolyogva.

Kira látványosan duzzogni kezdett. Elment a démon mellől, mikor az elkapta a csuklóját, és maga felé fordította.

- De én pont így szeretlek…- mosolygott rá a lányra.

- Én is szeretlek…- mosolygott Kira, majd lassan megcsókolták egymást.

Mikor ajkaik elváltak, elindultak. Nem tudták, merre mennek, mi fog történni velük, csak azt, hogy együtt fognak szembeszállni vele, akármi is lesz az.

The End

Köszönöm annak, aki elolvasta!

Ha valamilyen véleményed van, írd meg a keiko@citromail.hu e-mail címre!

Mégegyszer köszy, remélem teccet!

Keiko J