Az égiek kegyeltje Első rész: Ez a nap sem különbözött a többitől, miért is különbözött volna. Mióta megszabadították a világot a Toguro jelentette fenyegetéstől az élet visszatért a normális kerékvágásba. Már ami normálisnak nevezhető ebben az esetben, mert ez a kis társaság egyáltalán nem nevezhető átlagosnak. „Amíg az emberek nyugodt, megszokott és poros életüket élik, gondolataik csak saját jólétük körül forog. Nem törődnek a külvilággal, teljesen belefásulnak a monoton mindennapokba. Talán a kor hibája ez vagy talán már nincs szükségünk törődésre és szeretetre? Erre a kérdésre talán soha nem találjuk és nem is akarjuk megtalálni a választ. Rábízni magunkat az emberek jóindulatára már nem lehet olyan szabadon, mint ahogy azt tették és tehették az idősebb generációk. Most már csak rohanunk és anélkül éljük le életünk, hogy feltennénk azt a kérdést önmagunknak, hogy tényleg éltünk-e? És ha éltünk mindent a lehető legjobban tettünk-e? Vajon vigyázhat-e valaki ránk odafentről, megóv-e minket a szenvedéstől és önzetlenül szeret?” - Kurama! Kapcsold ki a TV-t! Ez a sok badarság egyszer még az agyadra fog menni. - Hiei hagyd már abba, inkább takaríts ki, tudtommal ma te vagy a soros…- Pirított barátjára Kurama, aki még testén viselte a döntőn szerzett sérüléseket. Ebből a kedélyes szóváltásból kiderült, hogy jobban van, mint ahogy kinéz. Mellkasát még vastag kötés borította, ami mély és életveszélyes sebesülést takarhatott, de elevenebb volt, mint valaha. - Egy kis karcolás nem jogosít fel arra, hogy bejárónőnek nézd a barátaidat. Amúgy is a te hibád, kellett neked méregetni az ellenfelet. – Hiei neheztelt rá, amiért mindennap el kellet jönni hozzá, és kiszolgálni őt, mint valami cseléd. Leguggolt a fiúhoz, hogy megnézze gyógyul-e. Egyik kezét a seb fele irányította másikban egy tégelyt tartott, amiben a gyógyfüvekből kevert nyúlós massza pihent, amit még Kurama kevert vész esetére. - Hagyd! Már nincs szükségem rá és nyugodtan el is mehetsz. Vagyok olyan jól, hogy ellássam magam. – makacsolta meg magát az ápolandó fél és zokszó nélkül pattant fel fekhelyéről, legalább is pattant volna, de sérülése megbosszulta a fürgeségét és hegyes tőrként hatolt mellébe a fájdalom. Tudta, ha arca egyetlen szeglete is elárulja, mennyire szenved, Hieit nem tudja elküldeni, azt pedig nem akarta, hogy maradjon. Terhes volt már számára barátja örökös szemrehányása. Így nem maradt más, mint a színészkedés. – Látod már nem fáj semmim, most már mehetsz. – gyorsan meg akart szabadulni Hieitől, mert már nem sokáig bírt magán uralkodni. Arca eltorzult a erőlködéstől, de nem árulhatta el gazdáját. Nyugalmat erőltetett magára, minden porcikája megremegett, de tovább folytatta. - Ha nem hiszel nekem, akkor maradj. Úgy is még ott van egy adag mosatlan edény és egy lábmasszázs is jól esne. Szeme sarkából Hieire sandított. Látni akarta barátja arcán az undort, aki köztudottan viszolygott mindenféle házimunkától. És most sem kellett csalódnia. - Akkor, szia! Majd még később benézek. – azzal amilyen gyorsan csak tudott, kimenekült a házból még mielőtt Kurama megmásíthatta volna döntését. És akkor Kurama fellélegezhetett. Halk üvöltés csúszott ki a torkán. A fájdalom szinte megbénította és eszméletlenül dűlt vissza ágyába.