Alcím: Egy férfi bőrében - Koenma? Szerinted Genkai halála után van esélye Yusuke-nek a győzelemre? - Tudod Botan, most már egész biztos vagyok benne. Akár mekkora fájdalommal is járt Genkai elvesztése ennek kellett történie… Csak bízhatunk benne, hogy sikerül feldolgoznia a küzdelem előtt, nem szabad hogy a gyász elvegye a józan eszét. Már csak alig két nap választotta el az Urameshi csapatot a finálétól. A csapattagok feszülten próbáltak összpontosítani az előttük álló nehézségekre. Ki a Toguro csapat technikáit tanulmányozva, ki pedig az utolsó perceket is kihasználva gyakorol és olyan is akad aki semmit tevéssel tölti a hátralevő időt. De Yusuke volt az egyetlen, aki nem törődött a viadallal, sokkal inkább a bosszún járt az esze. A külsőségek: hogy mikor hol és kik fogják figyelemmel kíséri hogyan vesz elégtételt kedves mestere meggyilkolásáért már egyáltalán nem foglalkoztatta. Már alig várta hogy szembe szállhasson Toguroval. Agyában cikáztak a gondolatok, de minél jobban megnyugodott annál inkább élesedtek érzékei, míg végül minden porcikájában érezte: meg fogja ölni ellenfelét. Ebben a pillanatban de egy másik helyen: „Nem hiszem el, hogy ennyire gyors. Ebben a testben esélyem sincs ellene” Kurama állt egymagában, a sötétben. A tenyerét nézte de gondolatban egészen máshol járt. Az utolsó elődöntő képei peregtek le előtte, amelyet a Toguro csapat vívott. Még soha sem rémült meg annyira, mint akkor, amikor látta azt a porózus szellemi energiát, ami a testükből tört fel és amikor leendőbeli ellenfele pont itt, ezen a helyen mérte fel az ő energiáit. Még most sem eszmélt fel, amikor egy kisebb csapat zajongva közeledett feléje. - Fogjátok meg! Bármi áron de meg kell állítani! Egy fiatal lány alakja formálódott ki a stadion sötét folyosóin mögötte kisebb szörnycsapat loholt. A lány egyszer csak arra a szakaszra érkezett, ahol a mélázó Kurama állt. A vaksötétben nem látott semmit csak az ösztönei veszették. - Erre kell lennie, emlékszem hogy erre van. Érezte, mindjárt kijut a szűk folyosókról a szabadba, ahol könnyű szerrel végezhet a nemkívánatos koloncokkal. Ahogy befordult abban a pillanatban belecsapódott Kuramába aki a lökéstől a falhoz tántorodott, de a lány mit sem törődve vele újabb lendületet vett és folytatta a menekülést. Kurama nagyon meglepődött de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Ellökte magát a faltól és próbálta leporolni a ruháját, de éppen csak elkezdte paskolni kabátját, amikor a szörnyek is megjelentek és csak úgy, mint a lány ők is nagyot taszítottak szegény Kuramán. Ez már teljesen kihozta a sodrából „Azt még lenyelem, hogy egy szemtelen fruska tiszteletlen legyen velem, de hogy ezek a tohonya alakok semmibe vegyenek…” Dühödten utánuk indult de amint a kijárathoz közeledet éles fény vakította el. „Ez nem természetes fény” Amint kilépett meg is bizonyosodhatott róla, hiszen az egy óriási fehér füst szállt fel közvetlenül előtte, ahol feltehetőleg az üldöző szörnyek állhattak. Ahogy felemelte tekintetét egy sudár alak rajzolódott ki a párából és a gőzökből. De nem tudta teljesen biztosra hogy a folyosó beli lány volt-e. Amint kicsit közelebb lépett volna hozzá egy kósza fuvallat mozgatta terhest füstfelleg takarta el szeme elől. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott. Közben a lány most már felszabadultan sétált a fák között.” Hol van ez a Botan? Mondtam, hogy amint sikerül leráznom azokat a férgeket itt találkozunk. Nem lehet hogy ilyen lyukas agyú?!” - Á! Miliko! Nem számítottam rá hogy ilyen gyorsan megszabadulsz tőlük. - Hát nagyon igyekeztek. - És találkoztál valamelyikükkel? - Csak az egyikkel. A folyosón bambult. Hát szegényre tényleg nagyon ráfér az útmutatás, mit ne mondjak… És a lányok? - Ők már tudják, hogy jössz. A szállodában várnak minket és az utolsó előkészületeket teszik. De neked kell részletesen elmagyarázni mindent magadról! - Remélem, nem kotyogtak senkinek rólam. Mindennek tökéletesen titokban kell maradnia, mert az életem múlhat rajta. - Nyugodj meg, nem lesz semmi gubanc, hiszen ismered őket. Azzal, sebes léptekkel elindultak a szállás felé. A viadal teljesen kiürítette a hotelt, így biztonságban suhantak a lépcsőkön felfelé és hirtelen ugrottak be a többiek szobájába. - Sziasztok csajok! Már régen találkoztunk. De jól néztek ki. - Szia Miliko! –hangzott a csoportos köszönés- Tudod, hogy egy alapos magyarázattal tartozol? - Tudom, de most minden perc számít, kezdjük is el és közben mindent elmesélek…. A lányok izgatottan hallgatták a lebilincselő történtet, el is feledkezve a munkáról. Eközben valahol az erdőben: - Nem lehet igaz, hogy Genkai eltávozott. –hangzott el a szomorú mondat Kurama szájából. - Én inkább amiatt aggódnék, hogy mi lesz Yusukeval. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy túlteszi magát. - Szerinted megcsináljuk? – nézett Kurama társára - Nem hiszem, hogy túléljük…- válaszolta Hiei ez eget fürkészve. A lányok szobájában: - Most már minden világos. - Na akkor munkára gyerekek, mert kifutok az időből. - Elő a fáslival. – utasította a még mindig ámuló lányokat Botan. Azzal szorgos munkába fogtak és elkezdték a félmeztelen Miliko felsőtestére tekerni a gyolcsot. - Hát még jó hogy nem hoztunk annyi kötszert. – mondta Botán sanda vigyorral az arcán. - Héé! Most arra célzol, hogy kicsi a mellem??? Ezért most megverlek! És már ugrott is Miliko Botan felé de Keiko egy hirtelen mozdulattal visszarántotta. - Sietnünk kell! - Hát szerintem Yusuike-nek NAGY szerencséje van. – tért vissza a témára Miliko. - Hogy mi??? –és ezt a beszólást Keiko egy erős húzással a kötszeren nyugtázta. - ÁÁÁÁ.. te őrült! Ez fájt! - Most már tényleg igyekezzünk! - zárta le az értelmetlen vitát Yukina. Azzal gyorsan Miliko fejébe nyomták a parókát és a kozmetikai asztal mögött Miliko puha arcvonásait gyorsan eltüntették. - Szinte tökéletes. - Hogy-hogy szinte? – kérdi türelmetlenül szegény elmaszkírozott lány. - Hát még a ruhákat fel kell venned. Az utolsó simításokat is elvégezték. - Mindjárt beléd szeretek te macsó! Botan tréfás megjegyzését kitörő kacaj fogadta, de a vigaszságot kopogtatás szakította félbe. - Ez Yusuke! Éppen időben. Ekkor ajtót nyitottak a meggyötört fiúnak, akinek tátva maradt a szája a látványtól. - Mit keres egy fiú a szobátokban?? - Nyugodj meg Yusuke. – csitította a fiút Botan – Be kell, hogy mutassam neked Akinarit, a csapatod ötödik tagját. Hívd össze a többieket, nekik is meg kell ismerniük őt. - Hogy mi?? Az ötödik? Szó sem lehet róla. De hisz nem kerestünk semmilyen póttagot, és amúgy is… De nem forronghatott tovább, a lányok kituszkolták őt az ajtón, de még a folyosóról is hallották. - Én ebbe nem egyezem bele és a többiek sem fognak! - Majd megnyugszik. Az a fő hogy nem ismert meg. – gondolkodott hangosan a már teljesen férfi bőrbe bújtatott Miliko. Eközben a még mindig feldúlt Yusuke szántotta végig az erdőt, társait kutatva. Szerencséje volt, mert a többiek egy tisztáson voltak. Kurama és Kuwabara egy fa tövében állva nézték Hiei kemény edzését. - Nagyon elszánt. – mondta Kuwabara - Szerinte ez már becsület kérdése. – jegyezte meg Kurama lehajtott fejjel. Ekkor robban be Yusuke. Megszakítva az elmélkedést. - Hé srácok! Látom hogy, gyakoroltok, de most meg kéne valamit beszélnünk. – mondta flegmán remélve, hogy közönye csak szemet szúr nekik. - Na akkor mondjad, hiszen itt van az egész csapat - Hát éppen ez az! Az ötödik tag a szállóban vár ránk. - Hogy az ötödik? – horkantak fel egyszerre – Mi történt, amíg távol voltunk? - Mennyünk hátha a lányoknak értelmes magyarázatuk lesz mindenre, ha nem, akkor legalább lenyomjuk a betolakodót. - Igazad van Hiei. És közösen elindultak a szállásuk felé. Mikor odaértek hatalmas robajjal törtek be az ajtón. A lányok kicsit sem ijedtek meg, számítottak már rájuk. - Most magyarázzatok meg mindent, vagy különben végzünk ezzel a semmirekellővel – üvöltött Yusuke mutató ujját az idegenre szegezve, de meglepődött a reakción. Az ismeretlen nyugodtan felállt és belekezdett monológjába. - A nevem Akinari. Genkai küldött hogy a segítségetekre legyek. – a mondatot nagy csönd követte. Akinari hellyel kínálta az elhűlt alakokat, akik szót fogadva nekik bejöttek a folyosóról és helyet foglaltak a szomszédos kanapén. - Én csak a végső tartalék leszek, hiszen ez már nem az én harcom. Én csak egyfajta útmutató, mentális segítség vagyok. Megpróbálok rávilágítani a hiányosságaitokra és segíteni, felszabadítani a szellemi tartalékaitokat. Most mennyünk ki gyakorolni. Az első te leszel Yusuke. - és a még mindig letaglózott fiúra mutatott aztán sarkon fordult és eltűnt a folyosón. A fiú kérdő pillantásokat vetett barátaira, akik a szobában maradtak és elindult az alak után. Az akkor már üres stadion felé vették az irányt. Még mindig nem bízott újdonsült csapattársában. Gondolataiba mélyedt és már csak az akkor épp üres lelátóknál tért magához. - Na fiú mutasd, mit tudsz! Védd magad! - és olyan gyors támadást indított Yusuke felé hogy szerencsétlen csak az utolsó pillanatban tudott elugrani, tudta ez a figyelmetlensége könnyen az életébe kerülhetett volna. - Ezt meg miért csináltad? Meg is halhattam volna. - Fogd be a szád! Figyelmeztettelek, de ezt nem várhatod el Togurotól. Ha nem teszed túl magad Genkei halálán te is utána mész. - Nem beszélhetsz róla ilyen tiszteletlenül! – és egy erős ütéssel nyomatékosította a mondottakat. De pechére új mestere könnyű szerrel ellépett előle és hátba rúgta a zavarodott tanítványt. Yusuke métereken felszántotta az emelvényt. - Nyugodj le, különben kárba vész Genkai hagyatéka. Jobb lesz, ha az önkontrollal kezdjük. – sóhajtotta – Te konok fiú, gyere ide. Yusukénk cseppet sem fűlött hozzá a foga, de elindult lassan. - Most ülj le ide velem szemben. – „Akinari” aki már meditáló pózban ült maga elé mutatott és Yusuke engedelmesen követte az utasításokat. - Hunyd le a szemed! Lazíts és Lassítsd le a lélegzeted! Csendesedj le belülről és koncentrálj! Yusuke ímmel-ámmal végezte a gyakorlatot, nem látta értelmét az utasításoknak. - Yusuke? Ugye azt csinálod amit mondok?! - É-én? Ja igen persze. – de magán érezte az idegen szúrós tekintetét. - Találd meg a lelki békéd! A fiú minden erejét összeszedve koncentrált észre sem véve, hogy:„Sikerült” nyugtázta mosollyal az elért eredményt Miliko. Eközben Yusuke tudatalattijában Genkai elmondhatta mind azt, amit nem sikerült halála előtt, kezdve azzal, hogy az ő halálának igenis volt célja. Órákkal később tért csak magához de Akinari már nem volt ott. Ő már Kuwabarát igazgatta a sziget másik felén. - Te! Ha továbbra is ilyen forrófejű leszel az ellenfelednek nem lesz nehéz dolga. - Most arra célzol, hogy nem vagyok jó harcos??? - Nem. Csak arra akarok kilyukadni, hogy sokkal többet kéne gondolkozni, mielőtt támadni készülsz. Botant aki a lelátóról nézte „barátnője” oktatgatását hirtelen Koenma zavarta meg: - Na hogy haladnak? - Egész jól. Minden a tervek szerint megy és már csak Hiei és Kurama van hátra. - Remélem, azért az ő élete nem kerül majd veszélybe… - Ezt meg pontosan, hogy érted? - Megkettőzték az őrséget, ha kiderül, hogy ő Miliko Takemura azonnal végeznek vele. És így latolgatták Miliko esélyeit az életben maradásra és a csapat győzelmére. Nem is vették észre, hogy beszélgetésük tárgya éppen közeledik feléjük. - Szóval ennyire nem bíztok bennem?! Na ez aztán szép… - ÁÁÁ… Miliko, te itt?? Hee-hee - Mi nem úgy értettük, csak arról van szó, hogy megerősítették az őrséget és most már mindenhol téged kerestet… - Ne is törődjetek vele. Majd minden elrendeződik, s ez a kör még nincs lefutva. - És hogy áll Kuwabara? - Hát nagy nehezen sikerült a fejébe vernem, hogy a heveskedés az itt a halált jelenti. - Nem félsz hogy technikáidból kiderülhet ki is vagy te? - Ha ki is derül addigra már késő lesz… - Zárta rövidre a témát. - Ti meg miről beszéltek? Hátuk mögött Hiei jelent meg és átható, szórós tekintetével szinte felnyársalta a kis társaságot. - Hát mi csak… Éppen… - zavaros magyarázatnak elébe. - Hagyd csak Botan. Arról beszéltünk, hogy te harcra számítasz, de el kell, hogy vegyem a kedved. - Miliko intett a fejével a barátainak hogy jobb lenne most már elindulniuk. - Ezt meg hogy érted? – Hiei figyelme nem lankadt és továbbra is kardja markolatán nyugtatta kezét. - Neked nem a harcban van a gyengeséged. – mély lélegzetet vett hogy elkezdje, de közben a még mindig gyakorló Kuwabarát kísérte szemével – te inkább Yukina miatt aggódsz, félted hogy baja eshet, ha kiderül hogy a húgod. – érezte, hogy a fiú csak habog és nem tud mit reagálni - Tudod, hogy most is csak azért van a viadalon, mert a bátyját keresi. Ne félj, még nincs itt az ideje az igazságnak és miatta se aggódj a lehető legjobb kezekben van, a lányok vigyáznak rá és ott van Kuwabar is. – mosolyra húzta ajkait, és magára hagyta Hieit. Elindult hogy belekezdjen utolsó ”páciense kezelésébe”, de nem kellett messzire mennie, mert Kurama már a stadion bejárata előtt várt rá. - Mind közül te vagy a leginkább megrémülve, ugye? – tette fel a költői kérdést, érezte a döbbenetet, de nem várt választ – Nos nem kell aggódnod, mindem megoldódik, mire rákerül a sor, csak ne kételkedj benne, még mielőtt lemenne a nap. De sebesülten nem lesz sok esélyed, még mindig érzem rajtad azokat a sebesüléseket, amiket a halálnövénye ejtett rajtad. Pedig már több mint egy hete történt. Na mindegy, majd erre is lesz gondom. – azzal, mint aki jól végezte dolgát elsétált. - Hát ez nagy segítség volt! – hallott még az elégedetlen felhorkanást, de elengedte a füle mellett és visszatért a lányokhoz a szállodába. Barátnői mindenre kíváncsiak voltak és miközben ő a főzetét kevergette el is mesélt minden apró részletet. - Kész lettem csajok. Most el kell mennem, be kell fejeznem még valamit. - ÁÁÁ nagyon homályosan fogalmazol. Tudjuk, hogy Kuramára gondolsz. De mit sem törődött a csípős megjegyzéssel elindult megkeresni őt. Már vagy fél órája barangolhatott az erdőben, de nem zavarta hogy közben már alaposan rá is sötétedet ő folytatta útját, bár már nem igazán tudta, merre is van az… - Meg vagy! – halkan lehelte a levegőbe és közeledett egy kis tavacska felé. Végig bujkálta az összes aljnövényzetet és csak az utolsó bokornál vette észre, amit eddig nem látott. Kurama derékig érő vízben állt és a testét borító komoly sérüléseket próbálta gyógyítgatni. Miliko még soha nem látott ehhez foghatót. A férfi hátán és haján csillogott a víz és láthatóan gondolataiba mélyedve merengett. Kifejezetten szépnek látta az eléje táruló látványt. A lány szerette volna megvárni, amíg Kurama elkészül és nem zavarni őt, de arra nem számított, hogy ilyen sokáig kell majd várnia. A lábát már alig érezte így kénytelen volt kockáztatni a lebukást, megpróbálta más helyzetbe helyezni végtagjait, de nem volt szerencséje, a száraz avar zörögve morajlott alatta. - Csak ne hallja meg, ne, ne, ne…- fohászkodott összeszított öklökkel és lehunyt szemekkel De Kurama a zaj forrása felé fordította tekintetét és könnyű léptekkel a part felé indult. „Az nem lehet hogy észre vett… Kész. Lebuktam… Gyerünk Miliko vegyél magadon erőt és állj fel, gyerünk. Viselkedj természetesen, hiszen férfi vagy. ÁÁÁ miket beszélek, hiszen és lány vagyok!! Még van esély, hogy eltűnjek.” Összehúzta magát és elindul kifelé a sűrűből. De ekkor: - Akinari?! Te meg mit keresel itt? - Hát én? Izé… téged. Hoztam kenőcsöt a sebeidre. – és a zavartól remegő kezével odanyújtotta neki a tégelyt - Na akkor megyek is. – és már lépett volna. - Ennyi? - Miért mit vártál? Holnap után van a döntő – próbált minél gyorsabban szabadulni a kellemetlen helyzetből, hiszen Kuramán a kötszereken kívül nem volt semmi. - Én csak annyit akartam még mondani, hogy találkoztam a „gyönyörűséges „Suzuki-val és… - Ne is folytasd, a lényeg hogy bár ideiglenesen is de megoldódott minden. Csak okosan használd. – azzal gyors léptekkel elviharzott a színről. „ÁÁÁ mindjárt elsüllyedek. Ha ezt megtudják a többiek, búcsút inthetek a tekintélyemnek” – és amilyen gyorsan csak tudott visszasomfordált a szállodába és nem is mutatkozott ezután. Örült hogy levethette a férfi gúnyát és végre önmaga lehet. Eközben a szemben lévő szárnyban a fiúk szobájában: - Elég furcsa alak ez az Aknari. –hőbörgött Kuwabara - Az tény, hogy furcsa de azért jól jön a segítség. Én úgy érzem, hogy azért valamennyire összerázott minket. – fejtegette Kurama és ebben egyet is értettek. - Hé! Nézzétek egy nő van Akinari szobájában . – Yusuke szakította őt félbe mire a többiek őrült tolakodásba kezdtek az ablaknál. - Még soha sem láttam, de az bizonyos hogy nagyon csinos. - Miket beszélsz te idióta? Csak a sziluettjét látod az arcát nem. Az igaz, hogy formás, de lehet hogy olyan ronda, mint a bűn. – érvelt Hiei. - Ha annyira oda vagy miért nem nézed meg a harmadik szemeddel? – élcelődött Kuwabara huncut vigyorral az arcán. - Hogy mit nem képzelsz te ostoba! – hessegetve a bagázst az ablaktól, máshol folytatva a vitát, de Kurama még sokáig figyelte a csodás női alakot. Élvezte a látványt, ahogy lány öltözködik, és ahogy fésüli hosszú haját. Folyt. köv.