Másnap már mindenki izgatott és feszült volt, hiszen már csak egy nap volt a mérkőzésig. A helyzethez képest a kis csapat eleven és vidám hangulatú, csak Akinari kerülte a társaságot főleg Kuramát. Még mindig nagyon kényelmetlenül érezte magát a tegnapi miatt, de ő sem maradhatott ki Kuwabara szurkálódásából. - Mi az Akinari? Nagyon kerülsz minket, nem akarsz beszámolni nekünk a későesti edzőpartneredről? - Mi??? – Akinari teljesen másra számított, azt várta, hogy a tavi leskelődését fogják az orra alá dörgölni. - Ne tedd magad, láttuk… Bemutathatnád nekünk a kis barátnődet, nagyon szemre való... – Szemtelenkedett tovább. Akinarinak csak most esett le. - Hogy? Mutassam be? – kérdezte kajla vigyorral kísérve. - Igen már nagyon kíváncsiak vagyunk. - Akkor itt van… és középső ujjával szó szerint „bemutatott„ nekik. – erre kacagás tört ki a többiekről. És Akinari otthagyta a meglepődött Kuwabarát. – Úgy kell neki, Akinarival nem érdemes UJJAT húzni. - hangzott Botan szájából az ízes megjegyzés, ami újabb nevetést-hullámot keltett. Aznap már csak késő délután találkozott az Urameshi csapat teljes létszámban. De még mindig lehetett érezni a neheztelést az ötödik tag részéről. És egy nagy sóhajtással belekezdett záróbeszédébe: - Nos mindenkinek segítettem annyira amennyire szükségét éreztem és remélem a megszerzett tudásotokhoz mérten fogtok holnap küzdeni. Kinek ösztökére, gyakorlásra volt szüksége kinek pedig nyugalomra vagy gyógyszerre az mind megkapta. Az én feladatom most itt véget ér és remélem Genkai néném elégedett lesz. - Hogy? A nénéd?? De Akinari nem méltatta a kérdést, és tovább folytatta: - Már csak a holnapi napot kell átvészelni, de sajnos nekem más dolgom lesz, remélem, ezt megbocsátjátok. – sarkon fordult és elment. - Ez most tényleg képes itt hagyni minket? – értetlenkedett Kuwabara de senki nem reagált rá. - Szóval ezért emlékeztetett annyira Genkaira…- és Yusuke elméjébe villantak az edzés képei, Akinari rideg tekintete és mondatai. – Hát igen… családban marad… És a kis csapat is nyugovóra tért. Egyedül Kurama nem tudott nyugodni és mindenképpen számon akarta kérni a „férfin „ a cserben hagyást és ezt a mondatát: ”A lényeg hogy bár ideiglenesen is de megoldódott minden”… „Mit jelent az, hogy ideiglenesem?”-kérdezte magában és így indult el Akinari szállására. A lányok is ott voltak a szobában és az ágyon fetrengve hallgatták a tükör előtt álló maskara beszámolóját. Dühösen gombolta ki mellényét és dobta a földre, közben panaszkodott arra az idétlen Kuwabarára. - Még hogy mutassam be…Mutassam be saját magam? - Hát azért nem sokon múlt hogy lebukj. – nyugtázta Keiko észre sem vették, hogy Kurama érkezett az ajtóba. - Eddig is csak hajszálon múlott. Milyen fiúnak van kamilla és méz illata. - Igazad van Botan de hát tudod mennyire figyelnek a részletekre. – nevették el magukat, de rögtön el is csendesedtek, mikor észrevették a hallgatózót. De Akinari nem látta őt és a tükör előtt tovább gombolta ingjét. - Most jobb, ha mi lelépünk… - mondta zavartan Botán, de mire Akinari megfordult már nem voltak a szobában és csak most vált nyilvánvalóvá számára, hogy ki áll az ajtóban. - Mit titkoltok? – Kérdezte zavartan Kurama - Nem titkolunk semmi olyat, amiről tudnod kéne vagy befolyásolhatja a csapat teljesítményét. – Húzta ki magát a válasz alól. - Ne térj ki! – és közelebb hajolt a lányhoz, hogy elkapja a kezét, de Akinari sem volt rest. Megragadta az érte nyúló kart és egy jól irányzott ütéssel megszabadította magát. - Ne kényszeríts! – sziszegte a fogai között Kurama. - Hidd el te, húznád a rövidebbet. De Kurama meg sem hallotta a fenyegetést, rátámadt a lányra. Miliko nem akarta bántani a fiút, de a helyzet hozta így, hát meg kell védenie magát. Kurama megragadta ellenfele nyakát és odaszorította a falhoz. - Ha válaszolnék a kérdésedre, biztos, hogy még ma meghalnék. - Ha nem válaszolsz, akkor én magam öllek meg ebben a szent pillanatban. Döntsd el. - Elmondom de akkor az semmilyen körülmények közt nem kerülhet senki, még a fiúk fülébe sem. – mondta megadóan a lány, tudta, hogyha harcolna a fiúval biztos, hogy megölné Kuramát. Azt meg nem akarta. - Engedj el, és a szavamat adom, hogy mindent elmondok. Kurama nem bízott benne egy cseppet sem, de a lányt nyakánál fogva visszadobta a szobába. - Csak semmi mellébeszélés! – figyelmeztette furcsa éllel a hangjában. - Az apám benne volt egy ember ellenes szövetkezetbe, ami minden éven megrendezte ezt a viadalt, hogy ütőképes csapatot állítsanak elő a Föld ellen. – kezdett bele a hosszú monológba, miközben a nyakát masszírozta. - Az apám puccsot akart véghezvinni, hogy felszámolja a szervezetet. De a nagybátyám lebuktatta és kivégeztette így magához ragadta a hatalmat. Tudta, hogy egy nap visszajövök és leszámolok azzal a bagázzsal és vele is, ezért már évek óta óriási biztonsági felügyelet mellett rendezik csak meg a versenyt, nagyon ügyelve, hogy ne jussak be. Ezért Botannal, akit régről ismerek kiterveltük, hogy férfinak öltözve részt veszek a viadalokon. Kapóra is jött, amikor Genkai mesélt rólatok. Már akkor tudta, hogy meg fogják ölni és azt is, hogy rátok fér egy kis segítség. Mindent elrendeztem és minden rendben is ment eddig. – sóhajtott egy nagyot és egy fáradt mozdulattal levette a vendéghajat. Kurama számára csak most vált nyílván valóvá, hogy Akinari nő. Az a nő, akit tegnap az ablakából csodált. - A nevem Miliko és azért jöttem, hogy megtoroljam apám halálát. – zárta le nemes egyszerűséggel. A férfi a döbbenettől még mindig nem tudott meg sem szólalni és merőn nézte a lányt. Miliko gyorsan megunta a hosszú adásszünetet és szem forgatva megszakította a csendet. - És te miért jöttél? Gondolom nem azért, hogy minderre fényt deríts. – gúnyolódott. - É-én csak kérdezni akartam valamit. – mondta zavartan. - Na akkor kérdezz! - A tónál… Úr Isten a tónál… hiszen te nő vagy. – és csak most esett le neki hogy pucéran állt a nő előtt. - Na igen. – pironkodott. - A-Azt mondtad, hogy ideiglenesen is bár de meg van minden oldva. Mit jelent azt, hogy ideiglenesen. - Ja? Szóval ez nem hagyott nyugodni… - mosolyogta el magát – Csak annyit tesz, hogy Shuuichi Minamino teste lassan, de biztosan visszanyeri régi erejét. Mindent elvégezettnek tekintett, visszatette parókáját fejére és a szétszaggatott ingjét egyszerűen visszagombolva, nem törődött felrepedt ajkával. - Most meg hova mész? – kérdezte a fiú - Megyek és kiélvezem életem utolsó napját. – mondta mosolyogja. - Nem veszed egy kicsit félvállról. - Inkább csak reálisan. - és újra mosolyogni akart, de a száján lévő seb tovább repedt – ÁÁÁ! A francba. – kapta szájához a kezét. És Kurama elmosolyodott. - Most min mosolyogsz? Tudtommal ez a te műved. – szurkálódott Miliko, rosszul esett neki, hogy ezt ennyire semmibe veszi. - Elnézést. – szabadkozott a fiú de a nem tudta abba hagyni. - Most már tényleg elég, ne akard, hogy kijöjjek a béketűrésből. - fenyegette De Kurama mit sem törődve vele hangos kacagásban tört ki. De jött is a megtorlás. Miloko nagyot lépve akarta fejbe csapni a neveletlen frátert, de ahogy ellibbent megbotlott egy hatalmas betondarabban és a fiúra esett. A nevetés hamar elült és merőn néztek egymás szemébe. Érezték egymáson a meleg, párás leheletüket és közeledtek egymáshoz ajkaik, és finom, puha csókot váltottak. - Ne! – suttogta a lány halkan, és a fiú engedte, hogy Miliko elfordítsa fejét. Ott feküdtek egymás ölében a földön. A lány a fiú karjaiban pihent meg. Kurama finoman lehúzta a parókát a fejről, ami a mellkasán pihen és simogatta a lágy hajat. Reggel Kurama arra ébredt, hogy társai ordibálva rontottak be a romos szobába. Miliko addigra eltűnt, csak az illatát érezte maga körül. - Ez nem lehet igaz. Még mindig alszol? És mi történt itt? Na mindegy, nem érdekes. Öltözz! – Utasította a fiút Yusuke – 10 perc múlva a stadionban kell lennünk A fiúnak rosszul esett a durva ébresztő, de pillanatok alatt magára kapkodta a friss ruhadarabokat. És időben a küzdelem helyszínére értek. - Azért sajnálom, hogy Koenma lesz az ötödik. Megnéztem volna, hogyan küzd Akinari. – hiányolta a férfit Hiei. - Neki most más dolga van. – gondolkodott hangosan Kurama, de nem volt ideje tovább merengeni, hiszen megérkezett a Toguro- csapat. És az első harcos természetesen ő volt. Eközben a stadion bejárata előtt Miliko és a lányok beszélgetnek, búcsúzkodnak: - Legalább férfi jelmezben jöttél volna, így azonnal felismernek és rád fognak támadni. – aggodalmaskodott Botan. - Muszáj ezt végig csinálnod? Hagyd az egészet és gyere velünk. –próbálta győzködni a lányt Keiko, de Miliko hajthatatlan volt. - Ezt most meg kell tennem, de amint végzek mindenkivel, elmesélem, mi történ tegnap, miután Kurama beállított. – próbálta oldani a gyászos hangulatot, kevés sikerrel. – Ne aggódjatok! Nem adom olyan könnyen a bőröm. - Nagyon vigyázz! – hangzott a közös felszólítás. Azzal elindult a bejárat felé teljes nyugalommal. Hosszú barna haját és fehér ruháját a szél játszi könnyedséggel röptette körbe- körbe. Barátai tekintete végig követte őt. És elkezdődött a harca, úgy ahogy a küzdelem is az arénában. A bejárati őrség csekély ellenállást tanúsított, hamar tovább is indult a sötét és szűk folyosókon közben hallotta az óriási robajokat átszűrődni a vastag falakon. Aggódott Kuramáért, de zokszó nélkül ment tovább. A következő fordulónál azonban már nagy számú szörnycsapat állta útját. - Ezek most szórakoznak velem, hogy ilyen selejt bandát küldenek a nyakamra? – gúnyolódott velük. - Ki a selejt? – hangzott a fennhéjázó kérdés és megindultak a lány ellen. De ő meg sem erőltetve magát puszta kézzel bánt el velük. Egy-két jól irányzott ütéssel terítette le őket. - Na ki is a selejt. – És lassú kocogással maga mögött hagyta a halott brigádot. Tudta, hogy ott van a folyosó végén a V.I.P páholy és már célba is ért. Mérsékelt léptekkel közeledett az ajtóhoz és nyugodt kézzel nyitotta ki azt. - Szervusz, kedves unokahúgom. – hangzott a nyers köszöntő. - Én is örülök, hogy látlak bácsikám. Látom a kassza igen csak megcsappanhatott, ha ennyire gyér testőrséget fogadtál. – gúnyolódott nagybátyján de tekintete önkéntelenül is a küzdőtérre tévedt és elégedetten nyugtázta, hogy a harmadik meccs folyik. - Látom a humorodat megboldogult édesapádtól örökölted. – élcelődött – Óh milyen udvariatlan is vagyok, ők itt a társaim. – és körbe futatta ujját az öt baráton. – de nem érdemes őket bemutatnom, hiszen már nem élsz sokáig. - Nem eszik azt olyan forrón! – horkant fel, de nem volt ideje további szópárbajra, mert az öt alak egyszerre támadott és nem voltak tekintettel arra, hogy lánnyal harcolnak. Milikonak nem sok előnye volt, igaz hogy ő gyorsabb volt, de az ellenfelek egyszerre támadtak. Jobbról-balról érték öt az ütések, de nem hagyta magát. Egy hirtelen rúgással leterítette az egyiket és azon nyomban szíven szórta apja kardjával. - Apát nagyon büszke lenne rád, és nemsokára a túlvilágon fogadhatod a gratulációját. - Ne merd a mocskos szádra venni őt. A saját öccse ölte meg, de nemsokára ő maga is pokolra kerül. Az összes erejét felhasználva alkalmazta a Genkaitól tanult ismeretlen technikát és hatalmas robbanással kíséretében omlottak a falak és törtek az üvegek. Az egész stadion felmorajlott és mindenki szeme a páholyra szegeződött. A lányok ijedten húzódtak össze: - Vajon él még? – hangzott a rettenetes kérdés. - Hogy kérdezhetsz ilyet! Hát persze, hogy él. – szidta meg Botan Yukinát. A robbanásra Kurama is felkapta a fejét és aggodalmas arccal fordult a romok felé, de a füsttől semmit sem láthatott. Eszébe villant első találkozásuk emléke. A páholyban lassan tisztult csak a levegő. Nagy sokára kirajzolódott Miliko alakja, akit súlyos sérülések tömkelege borított és a lábánál fekvő, a felismerhetetlenségig összeégett holttestek - Azt hiszem bácsikám, új barátok után kell nézned. – vigyorgott a lány. - Most meg kéne ijednem? - Ahogy gondolod. - és abban a pillanatban pengével estek egymásnak. De a gomolygó füst nehezítette a harcot. Addigra a küzdőtéren is eldőlt minden. Rövid küzdelem lehetett, hiszen Toguro porítva feküdt a helyszínen. Valószínűleg a tomboló bosszúvágy végzett vele. Mindenki szeme a páholyban vívókra szegeződött, hiába. Nem láttak a fém szikráin kívül mást. Egyszerre egy nagy suhintás és rövid idő múlva egy tompa puffanás hallatszott. - Véget ért a küzdelem. – Mondta Kurama lehajtott fejjel. És abban a minutumban előbukkan egy sudár női termet a füstből. Teste meggyötört volt és erőtlen de merőn nézte az előtte fekvő fej nélküli tetemet. És akkor, hirtelen összeesett az alak és nagy zúgolódás támadt a nézők között. Kurama szó nélkül indult ki és vette az irányt a páholy felé. Sérült barátai hiába kiabáltak utána, nem jött válasz. Mire odaért már a lányok tartották kezükben a véres testet. - Megcsinálta. – hangzott Botan hangja és halk sírás tört ki belőlük. - Még él! – mondta Kurama lányhoz térdelve. Napok teltek el mire magához tért a lány. Fáradtan nyitotta ki szemét, de érezte, hogy nincs egyedül. - Büszke lehetek? – tette fel a kérdést. Tudta barátai népes tábora veszi őt körül. - Igen. – hangzott a válasz – Nagyon megijesztettél minket és egy alapos magyarázattal is tartozol nekünk. –vetette szemére Yusuke a sok titkot, amit nem árult el. - Na és mi minden történt? – érdeklődött és megpróbált felülni az ágyon, de az éles fájdalmaktól azonnal visszahuppant. - Azt hiszem, jobb lenne ha, nem ugrálnál, mert kíváncsiak vagyunk és ha meghalsz nem lesz aki beszámoljon. - Kuwabara! Azért lehetnél egy kicsit tapintatosabb is! - Fogd be Botan! – de a fiú nem folytathatta, mert Kurama lépett be az ajtón. - Az hiszem kint felejtettem valamit. – jobb kifogás híján Keiko azonnal el is tűnt. - Várj Keiko! Segítek megkeresni. – ment utána Yusuke. - Azt hiszem, tudom hol lehet. – sunnyogott utána Kuwabara. - Megyünk mi is. Olyan ügyetlenek és el is fér a segítség. – habogtak egyszerre majd egymás után tűntek el magára hagyva Kuramát és Milikot. - Úgy látom egész jól vagy ahhoz képest, hogy majd nem meghaltál. – gúnyolódott a lánnyal. - Hát ilyen bókot is ritkán kapok. Ne hízelegj, mert még belső vérzést kapok. - Tudod hogy nem sokon múlott? – aggodalom csengett hangján, és ez nagyon meglepte Milikot. - Mi az? Csak nem féltettél? - Hát el kell még egy-két fogást sajátítanom. Oda lépett a lány ágya mellé és megfogta a kezét, mélyen a szemébe nézett és úgy mondta: - Majdnem… majdnem… - Tudom, de sikerült - és a lány mosolyogva viszonozta a tekintetet, majd visszatette fejét a párnára és elaludt. THE END