2. rész A Temetésen Itt vagyok, hát megtörtént. De még sem tudok sírni… mintha láthatatlan falak állnának a könnyeim útjában. Falak melyek azt jelentik nem szabad sírni, erősnek kell lenni… Erősnek. Hah, kacagnom kell. Legyen erős az, aki mondja. Mi értelme erősnek lenni, ha már mindenki összeomlott? Csak hogy lássák, én nem sírok, bármekkora veszteség ért, én mégsem sírok? Hát egy nagy frászt, rólam nem vesznek példát. Sírtam én eleget eddig is, amíg élt. Most, hogy nincs többé, akkor miért nem merek? Elfolytom könnyeimet, pedig belül zokogok. Ez nem élet így, így nem lehet élni… Sötét éjszaka volt, amikor először találkoztunk, úgy igazán. Már az óta megszerettem amióta megismertem, milyen is valójában. Aznap éjszaka teljesedett be a szerelmünk. Ezután együtt harcoltunk, egy oldalon. Soha nem felejtem el azokat a perceket, amelyben, egymás karjaiban pihentünk a tó mellett. Csodás hetet töltöttünk el egymással, gyönyörű perceket. Még mindig emlékszem arra a napra, amikor a tópart mellett szerelmet vallott nekem. Minden nap ott találkoztunk, és hosszú órákra együtt maradtunk, némán, egymás karjaiban. A többiek nem lepődtek meg annyira, amennyire vártuk. Amióta megváltozott, mert megváltozott, szinte mindenki nekünk drukkolt. Nagy szerelem volt a miénk… A halála láttán valami furcsa érzés folytán gyilkolni akartam, megölni a gyilkosát. Órákon át magamba roskadva ültem az ágyon, de egy árva könnycsepp sem hagyta el a szemem. Talán mélyebb volt a gyász, nem lett volna elég csak sírni. Ez mind tegnap történt, és még mindig nem sírok. Nem tudom, mi van velem. Körülöttem legalább száz ember áll, ázott fekete ruhában, s arcukat könny-esőcsepp borítja. Mindenkiét kivétel nélkül, persze magamat leszámítva. Mennyi ember eljött a temetésre… Barátok, az összes barátja... A harcnak Kitchakyval tegnap óta vége, előtte hagyott itt minket. Mellettünk állt. Hazudott a Kitchakynak, nem mondta el neki, hogy elárulta. Ennek lett az vége, hogy itt kell lennem a temetésén, az emberek aggódó tekintetétől kísérve, akik nem értik: miért nem sír ez a lány? Lehet, hogy összeesik, s ha igen akkor mikor? Tipikus aggódó emberek. Ahelyett, hogy velem törődnek, a saját családtagjukat kellene gyászolniuk. A temetésnek végre vége. De én még mindig itt állok, s a sírkőre meredek. Lassan olvasom a feliratot, már vagy ezerszer, de talán még mindig nem tudom felfogni mi történt. AU! Már megint rúgott a hasamban fejlődő jövevény. Amióta meghalt az apja egyfolytában rúg, olyan erőseket, mintha szikladarabok találnának el. Szegény gyermekem, apa nélkül kell felnőnie… Ezt biztosan érzi, különben nem rugdalózna ennyire. Ekkor hirtelen feltámad bennem a felismerés: Hiei nincs többé… Összetörve dőltem a sírkőre, és eszeveszett zokogásban törtem ki. Az elmúlt két nap hirtelen tört ki belőlem minden figyelmeztetés nélkül. A sírkövet immár esőcseppek mellett, az én könnyeim mossák… -Yura! – láttam, még Botant és Keikot felém szaladni, majd ahogy lassan elájulam, elsötétült előttem a világ. The End