SZERELEM EGY HANYOUBAN 51

Gondolj rá..... 

Japán hegyei és dombjai már arany-piros aurával voltak bevonva. A nap félig lement. A vérző égbolt csak ontotta magából a vörös fénynyalábokat. A fák levelei között besüvített a hűs, kora őszi szellő és a víztükrön végigfutó szél talpnyomai hullámokként mosták a tó partját. A szél végigfutott a fák között, felkapta a száraz leveleket, besüvített a madarak szárnyai alá, akik csiripelve hirdették a naplementét. A szél befujt a barlangokba, házak ablakain, meghajlítgatták a földeken ülő rizs szárait. A bársonyos levegőben érezni lehetett a későnyári virágok finom, üde illatát. Ezt az illatot vitte tovább a szellő egészen át a Szent fa levelei selymes oldalán, tovább, tovább, át az erdőn, és végül megsimogatták a tűzből álló lángnyelveket.  A tűz körül sok fiatal ült, és meredten bámult a tűzbe. Szemükben csillogott a meleget adó tűz fénye, és a szellő kifújta homlokukból a hajtincseket. Az egyik fiú védelmezően karolta át a mellette ülő lányt. Mindenki szemében szomorúság, és elszántság tükröződött.

- Szegény Kagome - sóhajtott Miroku és levette tekintetét a tűzről.

-Igen túl sok volt neki ez így egyszerre - helyeselt Inuyasha szomorúan és Midorikora nézett - szinte nem is hagytad szóhoz jutni, elmondtad az egészet egybe.

-Sajnálom. De nem engedhettem, hogy belekérdezzen, mert hagyott volna szóhoz jutni, pedig ezt el akartam mondani - mondta keserű mosollyal a papnő.

-De az óta csak ül egyedül és szomorúan a tóparton - motyogta Sango.

Mindenki csendben figyelt egy darabig, majd Inuyasha megszólalt:

-Szerintetek....Sikerülni fog neki?

-Attól függ, hogyan fogadja - szólt Kikyou - ha megbírja emészteni a történteket képes lesz rá, de ez elég nehéz. Óriási lelki erő kell hozzá.

Inuyasha csendben felállt többiek kérdő tekintetével kísérve. Megfordult és elindult a tó irányába. Pár perc menetelés után megérkezett a tópartra. Kagome ott ült felhúzott lábbal a tavacska szélén és gondolkozva pihentette tekintetét a vízen. Néha meg-megremegett a hideg széltől. A hanyou levette a fölsőjét, leguggolt és Kagomera terítette. A miko csendesen felnézett.

-Köszönöm.

Inuyasha leült mellé és a lány arcát figyelte, aki még mindig a víztükröt nézte. Szemében kétségbeesést pillantott meg.

-Hogy vagy? - érdeklődött aggódva a félszellem.

-Köszi megvagyok - próbálta mosolyogva mondani, de szája legörbült és a hangja elhalt.

-Kagome....

-Nem tudom végigcsinálni - bökte ki végül a papnő - én csak egy egyszerű gimnazista lány vagyok, hogy is kerültem én ide? - Kagome arcán most megjelent egy mosoly, de ez nem az örömé, hanem a bánaté volt. Csak egy keserű mosoly.

-Miért is maradtam itt? Csak játszottam a hőst, és megmentőt, pedig.... amikor baj van, nem vagyok képes cselekedni. Én csak egy ostoba lány vagyok, aki hagyja, hogy emberek haljanak meg - lehajtotta a fejét, eltakarva a hajával. Igaz a lány arca takarásban volt, de Inuyasha mégis észrevett egy legördülő könnycseppet - én nem vagyok elég erős! Ez a te sorsod nem az enyém! Neked kéne végezni Narakuval, hogy megbosszuld Kikyou halálát. Mindenki tőlem vár segítséget, amikor én nem tudok védelmet nyújtani! Én ezt a nyomást nem bírom ki! Belepusztulok a fájdalomba! - fakadt ki és már nem is próbálta elrejteni a könnyeit.  

Inuyasha a vállára döntötte Kagomet, és magához szorította. Még soha nem érezte a fiú, hogy Kagomenak ennyire szüksége lenne rá. Lassan megnyugtató hangon megszólalt:

-Kagome ha te nem is, én bízom benned. És nem csak én mindenki, Miroku, Sango, Shippou, Kaede, Midoriko! És mind azért bízunk, mert tudjuk, hogy képes vagy rá! Benned több erő lakozik, mint hiszed - a hanyou felemelte a lány állát és megcsókolta - bízz magadban, mert legyőzöd az akadályt!

FOLYT. KÖV.