A sors útjai

22. fejezet: A szerelem ereje

(by Keiko)

Mikor Sango felébredt, a nap már régóta fenn volt…Egy pillanatig nem értette, miért ébredt fel…Majd azt érezte, hogy valaki rázza a karját…

-         Sango! Sango, kelj fel! – ébresztgette Rin.

-         Mi a baj, Rin?…- kérdezte Sango.

-         Nem tudjuk, hol van Miroku! – panaszolta a kislány.

-         Biztos csak elment sétálni…- nyugtatgatta Sango.

-         Ez nem vall Mirokura...Legalább szólt volna...

-         Sangooo!!! Sango, nézd, mit találtam! – kiáltotta Shippou, egy papírral a kezében.

-         Ez itt volt melletted, csak elfújta a szél, de még időben elkaptam…Valaki írt rá valamit! Talán Miroku volt…- mondta a rókakölyök.

Sango megfogta a lapot…Tényleg Miroku írása volt…Elkezdte olvasni…

-         Nem...Ez nem lehet igaz...

Sango, miután végigolvasta a lapot, a két gyerekre nézett. Szemében könnyek csillogtak.

-         Elment…Miroku elment! – kiáltotta, majd keserves sírásban tört ki.

Ezekben a pillanatokban érkezett meg Kagome és Inuyasha. Sango kiáltását nem hallották, csak a sírást.

Kagome a barátnőjéhez rohant.

-         Sango! Mi a baj?! – kérdezte.

Sango nem szólt, csak sírva átnyújtotta neki a lapot. Kagome hangosan olvasni kezdte.

-         El kell mennem…Csak veszélybe sodorlak mindanyótokat…Így lesz a legjobb…Viszlát…Miroku…- olvasta a levelet Kagome, s mire a végére ért, már az ő szeme is könnyes volt.

Kagome átölelte a síró Sangot, s bár ő is a sírás határán volt, igyekezett megnyugtatni barátnőjét…

-         Menjünk…- szólalt meg Inuyasha.

-         Hova?…- kérdezte Kagome.

Sango is Inuyasha válaszát várta.

-         Hát megkeresni Mirokut! Még is hogy gondolta, hogy így itt hagyhat minket?! Még hogy veszélyes…Majd adok én neki olyat, ha megtalálom, megtudja, mi az a veszély…- morgott Inuyasha.

Kagome és Sango elmosolyodott, felálltak, s a távolodó Inuyasha után indultak Rinnel és Shippouval együtt. A csapat egész délelőtt Mirokut kereste, de semmi nyomot nem találtak…

Dél volt, mikor betértek egy faluba, társuk után érdeklődve.

-         Én láttam őt! – szólalt meg agy gyerek, miután meghallgatta mondandójukat.

-         Igen? Hol? – kérdezték rögtön.

-         A falu mellett ment el…Elég rossz bőrben volt…Arra ment…- igazította őket útba a fiú.

A csapat megújult erővel indult el az ösvényen…

Épp egy teljesen sima fennsíkon mentek, mikor Inuyasha előre mutatott.

-         Nézzétek! – mondta.

A többiek követték tekintetükkel a hanyou karját, majd mindannyian észrevettek egy nem sokkal előttük botorkáló, lilába öltözött alakot…Az alak nagyon ismerős volt…

-         MIROKU!!!!! – kiáltották, és elkezdtek az alak felé rohanni.

Miroku hátrafordult, és meglátta felé rohanó barátait. Arcán csodálkozó kifejezés jelent meg, főleg, mikor meglátta Sango könnyes szemeit.

-         Sango...Miért könnyes a szeme?...Talán...Azért volt szomorú, mert nem voltam vele?...Talán...Ő is szeret engem, nem csak én őt?...

Miroku tett egy tétova lépést barátai felé, de a kezébe hirtelen leírhatatlan fájdalom nyílalt…A fájdalomtól megszédült…És a kezéről lecsúszott a kazaanat féken tartó gyöngyfüzér…Mirokut hatalmas örvény vette körül, úgy tűnt, most vége van…

-         Ne gyertek ide!…- kiáltotta felé rohanó barátainak.

-         Különben titeket is beszippant!…

Inuvasha megtorpant, megállította a rohanó Kagomét is…De Sango elrohant mellette, egyenesen Miroku felé…

-         Sango, ne gyere ide! – kiáltotta Miroku kétségbeesetten, de a lányt ez nem állította meg.

Sango Miroku karjaiba vetette magát, nem törődve az örvénnyel…Átkarolta a szerzetest…

-         Szeretlek…- suttogta Sango.

-         Én is…- suttogta vissza Miroku.

A lány megcsókolta a szerzetest…Lágyan, mintha így akarná megvédeni az örvénytől…Miroku viszonozta a csókot…

Majd hirtelen, a kazaana ereje lejjebb esett.

Miroku, az alkalmat megragadva, ráhúzta kezére a gyöngysort, ami elzárta a kazaanát, de utána tovább csókolta Sangot…

Inuyasháék így találták őket.

-         Jól vagytok?! – kérdezték.

Sango elengedte Mirokut, majd bólintott.

-         Igen…- felelte Miroku is.

A pár ekkor nézett először körül. Egyhatalmas kráterben voltak, Inuyasháék rohanva érkeztek meg melléjük.

-         Azt hittük, meghaltatok! – kiáltotta Kagome.

-         Én jól vagyok…És ezt Sangonak köszönhetem…- mondta Miroku.

-         Ha te nem vagy, biztos nem tudom elállítani a kazaanát…- folytatta.

Sango elpirult.

-         Hogy gondoltad, hogy elmész?!…- kezdte volna Inuyasha, de Kagome közbeszólt.

-         Osuwari! A lényeg, hogy itt vagy, Miroku, ne is törődj a többivel…- mondta a lány.

Miközben Kagome a földön morgó Inuyashát nyugtatgatta, Sango Mirokuhoz fordult.

-         Te…Komolyan gondoltad, amit mondtál?…- kérdezte félénken.

-         Hogy szeretlek? Igen…- mondta Miroku.

-         Én is…- válaszolt Sango, majd hagyta, hogy Miroku megcsókolja, s a csók viszonzásra talált.

-         Jól néznek így ki…- mondta Kagome Inuyashának, miután a hanyou végre lenyugodott.

Inuyasha csak tétován bólintott. Ekkor Miroku térdre esett.

-         Miroku! – kiáltotta Sango.

-         A kezem…- nyögte Miroku, majd elájult.

A barátai odasiettek.

-         Vigyük valami biztonságos helyre…- mondta Kagome.